Névmutató - (Magyarország)

 

Kende Péter (1927-)

Budapesten született. Szülei orvosok voltak. 1945 februárjának végén Szegedre került, az év júniusában ott érettségizett. Ezt követően jogot hallgatott, majd történelem és szociológia szakon bölcsészeti tanulmányokba kezdett a budapesti tudományegyetemen.

Belépett az MKP-ba, 1945-1946-ban a párt ifjúsági lapszerkesztője. 1947 márciusától a Szabad Nép újságírója, később külpolitikai szerkesztője. 1953-tól a Nagy Imre-vonal támogatója. 1954 októberében a Szabad Nép pártszervezetében tartott lázadásszerű taggyűlésen támadta a lap szerkesztőinek és a párt vezetésének politikáját, ezért 1955 elején eltávolították a laptól, és Szegedre helyezték át.

A forradalom kitörése után az október 30-án először megjelenő Magyar Szabadság című lap egyik szerkesztője. Novemberben és decemberben Gimes Miklós mellett az Október huszonharmadika című illegális ellenállási újság írója és szerkesztője. A letartóztatási hullám elől menekülve Magyarországot 1957 januárjának végén hagyta el.

A forradalom után Párizsban telepedett le, ahol szociológiai doktorátust szerzett. Franciául több könyve és szakcikke jelent meg a kelet-európai szocializmusról. Egyik összeállítója volt 1958-ban, a később több nyelvre lefordított, Az igazság a Nagy Imre-ügyben című dokumentumgyűjteménynek. 1959 és 1964 között a brüsszeli Nagy Imre Intézet munkaközösségének tagja. 1978-ban megalapította a párizsi Magyar Füzetek-et, annak szerkesztője 1989-ig. 1962 és 1989 között párizsi Irodalmi Újság politikai cikkírója. 1983-tól az Emberi Jogok Magyar Ligájának alelnöke.

Mint tudományos kutató, politikai szakíró és egyetemi tanár dolgozott 1993-ig, a Francia Állami Tudományos Központtól (CNRS) vonult nyugdíjba. 1993-tól rendszeresen tanít az ELTE BTK-n és a Századvég Politikai Iskolán. Az MTA külső tagja, az 1956-os Intézet Kuratóriumának elnöke.

Kodály Zoltán (1882-1967)

Kecskeméten született, apja MÁV-tisztviselő volt. 1900-tól Budapesten párhuzamosan a Zeneakadémia és a bölcsészettudományi kar hallgatója, Eötvös-kollégista.

1904-ben zeneszerző, 1906-ban magyar-német szakos bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1905-ben utazott először népdalgyűjtő útra, munkáját hamarosan Bartók Bélával együtt folytatta. 1907-től 1940-ig a Zeneakadémia oktatója, 1912-től rendes tanára. 1918. december 31-től a főiskola aligazgatója, majd 1919 áprilisában Bartókkal és Dohnányi Ernővel együtt kinevezték a tanácskormány közoktatási népbiztosságához tartozó zenei direktóriumba.

1919 őszén a forradalmak alatti szerepvállalása miatt fegyelmi eljárás alá vonták, s 1921. szeptemberig szabadságolták. Az 1920-as években bemutatott művei világhírűvé tették. Ebben az időszakban kezdte meg zenepedagógiai munkásságát, amely során fiatalok számára kidolgozta a róla elnevezett zeneoktatási módszert.

Az 1930-as évektől - elméleti munkássága révén is - rokonszenvezett a népi írói mozgalommal, támogatta a Márciusi Front tevékenységét. 1938-ban több értelmiségivel és közéleti személyiséggel együtt tiltakozott az első zsidótörvény ellen. 1942 márciusában aláírta a Történelmi Emlékbizottság felhívását. 1940-től a "Magyar Népzene Tára" szerkesztője a Magyar Tudományos Akadémián. 1943-ban beválasztották a testületbe; 1946-1949 között az MTA elnöke. 1944-ben bujkálni kényszerült. 1945-ben - mint a szellemi élet kiemelkedő, párton kívüli személyiségét - tizenegyed-magával meghívták a Nemzetgyűlésbe. 1945-től a Zeneakadémia igazgatótanácsának elnöke. 1951-ben az MTA Zenetudományi Bizottsága élére került, a népzenekutató csoport vezetője lett.

1956-ban, mint a parasztpárthoz közel álló személyiséget, a Petőfi Párt néven újjáalakult szervezet az ideiglenes államfői testület élére javasolta. 1956. november 21-től a decemberben betiltott Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa elnöke. Kossuth-díjas (1948, 1952, 1957), díszdoktor Oxfordban (1960) és a berlini Humboldt Egyetemen (1964). Egész munkásságával a magyar zenei műveltség megújításáért, egyben a nemzeti kultúra értékeinek megőrzéséért dolgozott. Budapesten hunyt el.

Kónya Albert (1917-1988)

Budapesten született. Tanulmányait a szegedi tudományegyetemen folytatta, majd Kolozsváron, Szegeden és 1945-től budapesti Műegyetemen tanított. 1950-től a Miskolci Nehézipari-Műszaki Egyetem tanára lett, ahol 1951 és 1952 között a Gépészmérnöki Kar dékánja volt.

1952-től 1956. július 30-ig közoktatási, illetve oktatásügyi miniszterhelyettes, 1956. október 31-ig oktatásügyi miniszter. 1954-től 1956-ig az MDP KV tudományos és kulturális osztályának helyettes vezetője, valamint ugyanezen idő alatt az MDP KV póttagja.
1956. november 12. és 1957. április 12. között mint oktatásügyi kormánybiztos vezette a Művelődésügyi Minisztériumot.

1957-től ismét egyetemi tanárként dolgozott, a BME Fizikai Intézetében tanított, majd 1974-ben ugyanott igazgató lett. Fő kutatási területe az elméleti fizika, szilárdtestfizika, illetve a kvantumkémia volt. 1958-tól az MTA levelező tagja, 1963 és 1964 között osztálytitkára, majd 1970-ig főtitkárhelyettese. 1970-től 1973-ig az MTA osztályelnöke, majd 1973-tól a Tudományos Minősítő Bizottság elnöke. 1977-től a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének társelnöke.

Kovács István

Gyergyó-Ditrón (ma: Románia) született. Négy elemit és egy polgári osztályt végzett. Kezdetben kárpitossegédként dolgozott. 1927-től a KIMSZ-ben vezető tisztségeket töltött be. 1930-tól KIMSZ KB-tag. Az Ifjúsági Internacionáléban a KIMSZ képviselőjeként dolgozott, 1930-1931-ben Moszkvában, a Lenin Iskolán tanult. 1933-ban hazatért, a KIMSZ titkárává választották. 1934-ben letartóztatták, 1942-ben szabadult. 1942 szeptemberétől a KMP KB Titkárság tagja és a Budapesti Területi Pártbizottság titkára. 1943-ban ismét letartóztatták, és három év börtönbüntetésre ítélték. 1944 őszén jelentkezett aknaszedésre, de megszökött. Újra bekapcsolódott a kommunista párt illegális titkárságának munkájába. 1945 januárjától 1949 júniusáig vezette az MKP KV, majd MDP KV Szervezési Osztályát. 1945 májusában PB-taggá választották, 1946 szeptemberétől a PB póttagja. Tagja lett viszont a szervezőbizottságnak, amelynek később helyettes vezetője, majd vezetője. 1948 júniusában az MDP KV tagja lett, s novembertől bekerült a KV titkárságába. 1949 és 1950 között az MDP Budapesti Bizottságának első titkára volt. 1950-től 1953-ig az MDP káderosztály-vezetőjeként dolgozott. 1951 áprilisában tagja volt annak a bizottságnak, amely Kádár János és Kállai Gyula ügyét vizsgálta. 1953. február 28-tól - miután leváltották funkciójából - a Borsod Megyei Pártbizottság első titkára volt. 1954. június 18-tól 1956. október 30-ig a Budapesti Pártbizottság első titkára. 1955. áprilistól PB-tag. 1955. novemberben ismét beválasztották a KV titkárságába, a KV mellett működő kádercsoportot felügyelte, 1956 júliusától pedig a káderosztályt. 1955. december 16-án Kovács István beszámolója alapján követelték az írók megrendszabályozását. 1956. szeptember 28-án a Rajk, Pálffy, Szőnyi, Szalai temetését szervező bizottság tagjának jelölik. 1956. október 15-én a párt- és kormánydelegáció tagjaként Jugoszláviába utazott. 1956. október 23-án az MDP KV Katonai Bizottságának vezetője lett. 1956. október 24-én találkozott a Budapestre érkező Mikojannal és Szuszlovval. 1956. október 28-án más kommunista politikusokkal Moszkvába szállították. 1956. október 30-án reggel - távollétében - leváltották az MDP budapesti első titkári székből, helyére Köböl József került. Az MSZMP IIB 1957. február 19-i határozata értelmében csak 1958 augusztusában térhetett haza Moszkvából. Ezután a Könnyűipari Minisztériumban lett osztályvezető. 1962-ben kizárták a pártból, de 1966-ban kérésére a KEB visszaállította párttagságát. A Könnyűipari Szervezési Intézet igazgatójaként ment nyugdíjba 1974-ben.

Kovács Béla (1908-1959)

Patacson (Baranya megye) született kisparaszti családban. A polgári iskola elvégzése után mezőgazdasági szaktanfolyamokra járt, és kitanulta a pincérséget is. 1926-tól 8 holdon gazdálkodott, ami a háború végére már 30 holdas birtokká gyarapodott. 1927-ben Patacson tagja lett a képviselő-testületnek, 1932-től helyettes bíró volt Mecsekalján. Emellett az iskolaszék és a helyi legeltetési társulat elnöki tisztét is ellátta. 1933-ban belépett a Kisgazdapártba, majd a párt egyik helyi szervezője. 1939-től országos főtitkárhelyettes, képviselőjelölt lett. 1941-ben megválasztották a Magyar Parasztszövetség főtitkárává. Az Ideiglenes Nemzeti Kormányban belügyminisztériumi államtitkár, majd pár hónapig földművelésügyi miniszter volt. 1945. augusztus 20-án pártja főtitkárává választották, ezért 1946. február 23-án lemondott a földművelésügyi tárca vezetéséről, hogy teljes idejét a Kisgazdapártnak szentelhesse. 1946. március 13-tól a Kis Újság főszerkesztője. 1947. február 25-én a szovjet hatóságok letartóztatták, bírósági tárgyalás nélkül húsz év kényszermunkára ítélték. 1948-ban hosszabb ideig Neukirchenben, majd 1952-től több szovjetunióbeli börtönben tartották fogva. 1955 őszén szállították haza előbb Nyíregyházára, majd Jászberénybe a mordovai politikai gyűjtőtáborból. 1956. április 2-án szabadon engedték. A fogságban megtanult oroszul és németül. A forradalom alatt az újjáalakuló Kisgazdapárt Intézőbizottságának tagjává, november 3-án a párt elnökévé választották. Október 27-től november 3-ig Nagy Imre nemzeti kormányának földművelésügyi minisztere, november 3-án államminiszterré nevezték ki a koalíciós kormányban. November 4. után kereste a kiegyezés lehetőségét a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánnyal, hivatalos kezdeményezésre tárgyalt Kádár Jánossal. 1958 novemberében a HNF képviselőjeként az Országgyűlés tagja lett, de a szovjet fogságban szerzett hipertóniája súlyosbodása miatt képviselői munkáját már nem tudta ellátni.