Névmutató - (Magyarország)

Vágólapra másolva!

Marosán György (1908-1992)

Hosszúpályiban (Hajdú-Bihar megye) született. Apja görög katolikus kántortanító volt. 1917-től a debreceni árvaházban nevelkedett.

1919 őszén a román megszálló hatóságok mint "román származásút" visszaszállították Nagyváradra. Pékinasnak szegődött. 1922-től a segéd- és sütőipari munkások szakszervezetének volt tagja.

1926-ban költözött Budapestre. 1927-ben belépett az MSZDP-be. 1939-ben az Élelmezési Munkások Országos Szövetségének a főtitkára, 1943-tól elnöke. 1941-től az MSZDP fővárosi vezetőségének a tagja. 1942-ben a József Attila Emlékbizottság egyik megalapítója. 1942 nyarán letartóztatták, 1942 őszén szabadult. 1943-ban az MSZDP vidéki szervezőtitkára. A német megszállás idején újra letartóztatták, Nagykanizsára internálták.
1945 augusztusáig az SZDP országos titkára, majd 1945-1947-ben vezető titkára, 1947 februárjától főtitkárhelyettes. Az SZDP vidéki osztályát 1945-től vezette. 1945. április 2-tól az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja, illetve 1963-ig országgyűlési képviselő. Az MKP és az SZDP egyesítésének egyik fő szorgalmazója. 1948. március 10-én az ekkor létrehozott MKP-SZDP közös Politikai Bizottságának elnökhelyettese és a Közös Szervezőbizottság tagja lett. 1948 elején kitüntetést kapott Titotól - ez később az ellene felhozott vádak egyik alapja. A két munkáspárt egyesülési kongresszusán harmadik főtitkárhelyettessé választották, beválasztották a KV-ba, a PB-be, a szervezőbizottságba és a titkárságba is. 1948. augusztus 18-tól 1949. július 1-jéig az MDP Budapesti Pártbizottság első titkára, korábbi tisztségei megtartásával. 1949. június 11-től 1950. augusztus 4-ig könnyűipari miniszter. 1949-ben kinevezték a Népgazdasági Tanács tagjává. Az 1950. májusi MDP KV-ülésen felügyelete alá helyezték az Adminisztratív Osztályt.

1950. július elején letartóztatták, halálra ítélték, majd tárgyalás nélkül életfogytiglanra módosították büntetését. 1956. március 29-én szabadult, három hónappal később rehabilitálták. Az MDP KV 1956. július 18-21-i ülésén PB-taggá választották. Július 30-tól 1956. október 27-ig a Minisztertanács elnökhelyettese.

Az 1956. október 23-i MDP PB-ülésen ellenforradalmi veszélyre hivatkozva tűzparancsot követelt. Október 28-án kimaradt a párt szűkebb vezetéséből. Október 31-én a Széna téri felkelők rövid időre őrizetbe vették. November 2-án Tökölre ment a szovjet katonai parancsnokságra. A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány és 1956. november 7-től az MSZMP IIB tagja.

Az MSZMP KB 1957. februári ülésén adminisztratív KB-titkárrá, Kádár János helyettesévé választották. 1957. február 28-tól 1960. január 15-ig államminiszter. Április 30-tól a Budapesti Pártbizottság Ideiglenes Intézőbizottságának az elnöke, majd a Budapesti Pártbizottság titkára. 1962-ben az MSZMP-nek a személyi kultusz éveiben a munkásmozgalmi emberek ellen indított törvénysértő perek lezárásáról készülő határozatával kapcsolatban szélsőbaloldali különvéleményt fogalmazott meg, s Kádárral is konfliktusba került. Az MSZMP KB - miután Marosán levélben fordult a testülethez - 1962. október 11-12-i ülésén visszahívta a PB-ből, felmentette KB-titkári posztjáról és kizárta a KB-ből.

1964 novemberében egyszerű párttagként Moszkvában részt vett az ünnepi felvonuláson, ezután támadások érték a párton belül. 1965-ben kilépett az MSZMP-ből, ahova 1972-ben visszalépett. 1989-ben ellenezte az MSZMP feloszlatását, és részt vett az új MSZMP megalakításában.

Matusek Tivadar

Budapesten született, eredeti szakmája férfifodrász volt. 1935-ben tanoncként belépett a szakszervezetbe és az ottani KIMSZ-szervezet titkárává választották. 1938-ban az Országos Ifjúsági Bizottság tagja lett. 1940-ben mozgalmi munkája miatt letartóztatták. 1943-ban beosztották egy büntetőszázadba, ahonnan 1944 augusztusában sikerült megszöknie. Bekapcsolódott a fegyveres ellenállásba: október 15-e után Szatmári Andrással együtt megalakította a róla elnevezett, később 12 fősre bővült partizáncsoportot, amely főleg Kispesten hajtott végre akciókat.

1945-től a MADISZ-ban folytatta pályafutását. 1946-tól pártalkalmazott, 1953-1954-ben az MDP KV párt- és tömegszervezeti osztályvezetője lett. 1954-ben póttagként bekerült a Központi Vezetőségbe, 1956 júliusában a testület rendes tagjává választották. 1955-1956-ban a "Szabad Nép" főszerkesztő-helyettese volt. A restauráció idején mint az MDP volt vezető politikusát kezdetben alacsonyabb beosztásba helyezték. 1957 májusában kinevezték a váci járási pártbizottság első titkárává. 1959 végén áthelyezték az MSZMP Pest Megyei Bizottságára, ahol osztályvezető, később titkár lett. 1963-tól a Külügyminisztérium munkatársa, 1975-1983 között helsinki nagykövet volt. 1986-ban nyugdíjazták.

Mekis József

Budapesten született, vas- és fémesztergályosnak tanult. 1926-tól a Hoffher gyár szakmunkása. 1932-ben belépett a vasas szakszervezetbe. 1944-ben felvették a kommunista pártba, 1945-től az üzem párttitkára. 1946-ban kinevezték a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. vezérigazgatójává, 1948-ig vezette a nagyvállalatot. Ezután a Vas- és Fémipari Dolgozók Szakszervezete főtitkári székébe került. 1946-1948 között az MKP Központi Ellenőrző Bizottsága póttagja, 1948-tól az MDP KV tagja. 1950-1953 között a Rákosi Mátyásról elnevezett csepeli vasmű igazgatója, 1952-től a vasas szakszervezet elnöke. 1954. júniusban a SZOT elnökévé választották, 1955-ig állt a szakszervezet élén. 1949-től országgyűlési képviselő, 1951. május 15-től 1953-ig az Elnöki Tanács tagja. Az 1953. évi választások után összeült Országgyűlésben alelnökké választották. 1955. április 18-tól a minisztertanács elnökhelyetteseként bekerült a kormányba. Az MDP 1954. májusi, III. kongresszusán póttagként beválasztották a Politikai Bizottságba, 1955. áprilistól a testület rendes tagja. 1956. október 24-én párt- és állami tisztsége alól is felmentették. 1957. január 26-tól, bár a közvélemény a Rákosi-féle vezetéshez sorolta, munkaügyi miniszterhelyettes (januártól májusig a minisztérium megbízott irányítója), 1964. június 5.-1966. szeptember 29. között a miniszter első helyettese. Nyugdíjasként haláláig a Szakszervezetek Budapesti Tanácsa elnöke. Budapesten érte a halál. 1948-ban Kossuth-díjat kapott.

Mező Imre (1905-1956)

Ramocsaházán (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) született, szegény parasztcsaládban. Tizenhat éves korában szabóinasnak állt Kisvárdán.

A szakma kitanulása után 1927-ben Belgiumba emigrált. Bekapcsolódott a belga munkásmozgalomba, 1929-től a Belgiumi Kommunista Párt tagja. Őt bízták meg az antwerpeni magyar kommunistákat egyesítő csoport vezetésével. 1936-ban feleségével együtt belépett a spanyol polgárháborúban harcoló nemzetközi egységbe, a Nemzetközi Brigádba. Részt vett a Madrid környéki harcokban, kétszer is súlyosan megsebesült. A polgárháború után illegális kommunista tevékenységéért a francia hatóságok internálták. Szabadulása után a vidéki francia ellenállás egyik szervezője volt.

1943-ban a Francia Kommunista Párt Párizsba küldte, ahol a külföldi kommunisták csoportját vezette. Részt vett az 1944. augusztus 17-i párizsi felkelés előkészítésében, illetve a déli kerületekben folyó harcok irányításában.

1945 júniusában hazatért, és az MKP, majd az MDP budapesti szervezetének munkatársa, később az MDP Nagy-Budapesti Bizottsága Szervezési Osztályának vezetője. 1950-től az MDP Budapesti Bizottsága titkára. 1953-1954-ben a Szakszervezetek Országos Tanácsa Termelési Osztályának vezetője, 1954-től ismét a budapesti pártbizottság titkára, Nagy Imre-szimpatizáns. 1956. július 18-tól az MDP KV tagja. Többször felszólalt a Petőfi Kör vitáin (partizántalálkozó, sajtóvita).

1956. október 23-án a budapesti pártbizottság küldöttségének vezetőjeként a tervezett felvonulás engedélyezésére kérte a pártvezetést. Október 23-án tagja lett az MDP KV Katonai Bizottságának. Október 30-án a Köztársaság téri MDP-székház ostromakor a pártházban tartózkodott. Az ellenállás beszüntetése után az épületből kilépő parlamenterek között volt. Tüzet nyitottak rájuk, Mező Imre néhány nap múlva belehalt sérüléseibe.

Molnár Ernő (1922-1978)

Szerszám- és géplakatos, vezérigazgató. Csepelen tanulta a szakmát; bekapcsolódott az ifjúmunkás-mozgalomba, 1936-tól a KMP tagja, részt vett a Márciusi Front szervezésében (1937). 1943-ban műhely-főbizalmi és egyik szervezője a nagy arányú csepeli sztrájknak. 1944 végén illegalitásba ment, egy bp.-i fegyveres ellenállási csoportban tevékenykedett. 1945 után a demokratikus hadsereg tagja lett s jelentkezett a németek elleni harcra. 1945 nyarán ismét Csepelen dolgozott s a gyári ifjúmunkás-mozgalmat szervezte. 1948-49-ben a Csepel Művekben a párt ifjúsági titkára, 1949-50-ben a Rézhengermű ellenőrzési osztályvezetője, okt.-tól a Bp., XIII. ker.-i Pártbizottság (PB) osztályvezetője volt. 1951-52-ben a Bp., XX. ker.-i PB első titkára, 1951-56-ban az MDP Központi Vezetőségének tagja, 1952-53-ban a XIII. ker.-i PB első titkára. 1953-55-ben a pártfőisk.-n tanult; 1955-59-ben a Bp., III. ker.-i PB első titkára. 1959-ben visszament Csepelre és a Csepel Vas- és Fémművek MSZMP-szervezetének első titkára, majd 1970-78-ban az ELZETT Fémlemezipari Művek vezérig.-ja volt. ogy.-i képviselő (1953-71), az MSZMP Központi Bizottságának tagja (1959-70), a Bp.-i PB és az ELZETT Művek PB-jének tagja (1970-78) volt. - Irod. M. E. (Népszabadság, 1978. jan. 24.). (Életrajzi Lexikon)

Münnich Ferenc (1886-1967)

Seregélyesen (Fejér megye) született. Apja gyógyszerész volt. Az érettségi után jogot tanult Eperjesen, a doktorátust Kolozsváron szerezte meg 1910-ben. Az első világháborúban a Máramarosszigeten állomásozó 85. cs. és kir. gyalogezrednél teljesített szolgálatot. 1915-ben Ezüst Vitézségi Éremmel tüntették ki, és hadnaggyá léptették elő. 1915 októberében egységével orosz fogságba esett. A tomszki hadifogolytáborba került, ahol részt vett a hadifoglyok szocialista szervezésében. 1917 májusában belépett az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártba, később az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt tomszki szervezetének lett a tagja. Egy hadifoglyokból álló internacionalista osztag parancsnokaként harcolt az orosz polgárháborúban. 1918-ban ezredparancsnoki rangot kapott. 1918 novemberében hazatért, a KMP alapító tagja. 1919. február 20-án a KMP vezetőségi tagjaként őt is letartóztatták, március 21-én szabadult. A Tanácsköztársaság alatt először a Hadügyi Népbiztosság Szervezési Osztályának vezetője, majd április 19-én a 6. hadosztály politikai biztosa volt. Részt vett az északi hadjáratban. A Szlovák Tanácsköztársaság hadügyi népbiztosává nevezték ki. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, ahol a Kun-frakcióhoz csatlakozott. 1921 márciusában a Komintern megbízásából Németországban részt vett a kommunisták ún. "márciusi akciójában". Ennek kudarca után letartóztatták, és egyhavi fogházbüntetésre ítélték, majd kiutasították Németországból. 1922 és 1936 között a Szovjetunióban élt. 1922-től az Országos Olajszindikátus Revíziós Bizottság elnöke. 1930-tól a magyar kommunista emigráció lapjának, a Sarló és Kalapácsnak a szerkesztőbizottsági tagja, 1931 és 1933 között felelős szerkesztője. Részt vett a spanyol polgárháborúban: a 12. nemzetközi brigádban harcolt őrnagyi rangban, majd a 45. spanyol hadosztály parancsnokhelyettesévé, azután pedig a 15. spanyol hadosztály vezérkari főnökévé nevezték ki. 1938-ban a tartalékban levő 11. nemzetközi brigád parancsnoka lett. A köztársaságiak veresége után, 1939 februárjában Franciaországba menekült, ahol internálótáborba került. A szovjet diplomácia közbenjárására 1941-ben kiszabadult, visszatért a Szovjetunióba. A Szovjetunió elleni német támadást követően partizánkiképző tiszt lett. Később Sztálingrádnál harcolt. 1942 novemberétől 1945-ig a moszkvai Állami Rádió Magyar Osztályának a főszerkesztője. Nyikolaj Fjodorov néven maga is írt kommentárokat a rádió számára. Itt került kapcsolatba Rákosi Mátyással, Gerő Ernővel, Révai Józseffel és Vas Zoltánnal. 1945 szeptemberében hazatért Magyarországra, és Pécs város főispánjává nevezték ki. 1946 májusától 1949-ig Budapest rendőrfőkapitányaként átszervezte a kapitányságot: létrehozta a gazdasági rendészeti osztályt, és megszervezte a riadóosztagokat. 1949 és 1956 között diplomáciai szolgálatot teljesített: 1949-1950-ben helsinki követ, 1950-1954-ig szófiai követ, 1954 szeptemberétől 1956 augusztusáig moszkvai nagykövet, 1956. augusztus 8-tól október 25-ig belgrádi nagykövet. 1949 és 1953 között országgyűlési képviselő volt. 1956 szeptemberében beválasztották a Rajk László és társai újratemetését előkészítő bizottság tagjai közé. A temetésen beszédében a "személyi kultusz mocsarából napfényre kúszott szadista bűnözők"-nek nevezi Rajkék elítélőit.

1956. október 24-én kooptálták az MDP KV-ba. Október 25-27 között az MDP KV Katonai Bizottsága tagja. Október 26-tól a Rendkívüli Bizottság (Direktórium) tagja. Október 27-től november 3-ig Nagy Imre nemzeti kormányának belügyminisztere. Október 28-án bekerült a párt irányítására létrehozott elnökségbe. November 1-jén Kádár Jánossal titokban Moszkvába utazott. November 2. és 4. között Moszkvában részt vett az SZKP KB elnökségének ülésein és az ellenkormány megalakításában. November 4-én szovjet katonai géppel szállították Szolnokra. 1956. november 4-től a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányban a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek minisztere. 1956. november 11-től az MSZMP IIB tagja. Részt vett a karhatalmi zászlóaljak és a munkásőrség megszervezésében. 1957. február 28-tól a kormány első elnökhelyettese, 1958 és 1961 között pedig a Minisztertanács elnöke. 1961 és 1965 között államminiszter. 1956 novemberétől 1967-ig az MSZMP IKB, illetve KB tagja, 1966-ig az IIB, illetve a PB tagja.

Nagy Imre

Kaposváron született 1896-ban. Négy év gimnázium után kitanulta a géplakatos szakmát. 1915-ben behívták katonának, a következő év nyarán orosz hadifogságba esett; a Vörös Gárdában harcolt a polgárháborúban. 1920-ban belépett a bolsevik pártba, majd egy év múlva hazatért Magyarországra. Itthon részt vett az MSZDP munkájában, de 1925-ben kizárták. Alapító tagja lett az MSZMP-nek. 1927-ben rövid időre letartóztatták, szabadulását követően Bécsbe emigrált, de illegálisan több alkalommal visszatért Magyarországra. 1930-ban küldöttként érkezett Moszkvába a KMP kongresszusára, ahol 1945-ig maradt. Dolgozott a Komintern Agrártudományi Intézetében, a Szovjetunió Központi Statisztikai Hivatalában, valamint a moszkvai rádiónál, ahol a magyar nyelvű adások szerkesztője volt. 1944 végén az MKP vezetésének tagjaként tért vissza Magyarországra. Az Ideiglenes Kormányban földművelési miniszter, ezt követően rövid ideig belügyminiszter, az MKP egyik titkára, 1947-1949 között az Országgyűlés elnöke. Ellentétbe került a párt irányvonalával, elsősorban agrárkérdésben, és noha önkritikát gyakorolt, kizárták a pártvezetésből. 1953-ban szovjet kezdeményezésre lett miniszterelnök, megpróbált átfogó gazdasági, politikai reformokat megvalósítani. 1955 elején leváltották tisztségeiből, a pártból is kizárták. Nem volt hajlandó önkritikára, programjához ragaszkodott, sőt azt számos elemében tovább is fejlesztette. 1956. október 23-án a tüntetők követelésére visszavették a párt legfelső vezetésébe, és ismét ő lett a miniszterelnök. E tisztségében egyfelől igyekezett a forradalom legfőbb célkitűzéseit elfogadtatni az MDP-, valamint a szovjet vezetéssel, másfelől mérsékelni igyekezett az általa túlzottnak ítélt követeléseket. A társadalom akaratával egyre inkább azonosulva tűzszünetet hirdetett, fellépett a szovjet csapatok távozásáért, deklarálta a többpártrendszer újbóli bevezetését. Válaszul arra, hogy a fegyverszünet ellenére újabb szovjet csapatok érkeztek az országba, november 1-jén bejelentette az ország semlegességét, kilépését a Varsói Szerződésből. November 4-én hajnalban a jugoszláv követségre menekült. 22-én a Kádár-kormány menlevelével hagyta el az épületet, ám a szovjetek őrizetbe vették és Romániába deportálták. 1957. április 14-én tartóztatták le Snagovban. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével 1958. június 15-én szervezkedés kezdeményezése és vezetése, valamint hazaárulás vádjával halálra ítélte a fellebbezés lehetősége nélkül. Másnap kivégezték.