Szegedy-Maszák Mihály

Nemzeti és világirodalom a huszonegyedik században

V. Befogadás-központú irodalomtörténet

21. ábra

Az a tény, hogy az utóbbi évtizedekben nem egyszerűen a hatásra, de egyenesen a befogadásra helyeződött át a hangsúly, természetszerűleg következett az önmagára zárt műalkotás eszményének elavulásából. A zenei fölvételek történetében ezt a váltást, pontosabban hangsúlyeltolódást az élő előadások fölértékelődésének lehet megfeleltetni. Az értelmezés előírásai mindig művészi és eszmei áramlatok függvényei. A romantika az értelmezés személyes elkötelezettségét állította előtérbe, mely örökséghez képest mindkét háború után ellenhatás jött létre. (21. ábra) A huszadik század egyik nagy zongoristája, Edwin Fischer - aki Magyarországon is sokszor adott hangversenyt - Hindemith, Sztravinszkij és Toscanini hatásával hozta összefüggésbe az értelmezés romantikus örökségének a leértékelését, sőt még Bartók tevékenységére is hivatkozott ebben a vonatkozásban; (22. ábra) Schönberg pedig azt állította, hogy a személytelen értelmezésre jellemző "érzelmi ridegség" a jazz "merev, rugalmatlan mértékével" függ össze. Shakespeare színműveinek értelmezéstörténetéből arra lehet következtetni, hogy az előadó, illetve az értelmező sokkal nagyobb szabadságot élvezhetett a távolabbi múltban, mint a huszadik században, hiszen lényegesen fontosabb szerepet játszott az alkotás folyamatában. Hasonló föltevést a zenére is lehet vonatkoztatni: a távolabbi múltban kevésbé lehetett elkülöníteni az alkotót az előadótól.

22. ábra

A legutóbbi évtizedekben nagy hatású szerzők állították, hogy a remekmű eszméje érvényét veszítette, nemcsak klasszikusokról, de modernségről sem igazán célszerű beszélnünk, mert e kettő kölcsönösen föltételezi egymást. Az újítás hagyományáról értekeztek, a hős fogalmából eredeztették és elavultnak minősítették a lángelme eszményét.

23. ábra