„Nézz már ki gyorsan az ablakon! Ott egy resti, amit keresel!” – rángatja a karomat útitársam, amikor a vonatunk elhagyja a Keleti pályaudvart, és Kőbánya felsőn cammog keresztül. És tényleg. Egy rozzant épület, amire hatalmas betűkkel írták ki a „PUB” szót. Tartok tőle, hogy ez nem az, amire vágyok, de ígérem, utánanézek. Mivel a nemzetközi gyors nem áll meg itt, a felvillanó kép gyorsan tovatűnik. Miként a megállók is.
Vác, Nagymaros-Visegrád, Szob és Párkány után, nem sokkal negyed 12 előtt gördül be szerelvényünk Érsekújvárra.
Itt szállunk le. Nemcsak azért, mert délhez közeledvén erősen korog a gyomrunk, hanem mert a hírek szerint csodálatos resti üzemel a pályaudvaron.
Az állomás épületében hamar megtaláljuk az éttermet. Az előtte lévő tájékoztató tábla hívja fel a figyelmünket a mai menüre: káposztaleves kolbásszal, sült karaj burgonyapürével és kovászos uborkával – mindez 3,20 euróért.
Máris beljebb kerülünk, a jellegzetes étteremszag azonnal megcsap bennünket. A pult mögött egy idősebb asszony, Julika néz ránk kérdőn, mellette a fiatalabb Niki igazgatja a réteseket. Magyarul beszélnek velünk, de mivel rend a lelke mindennek, igazolom magam, hogy újságíró vagyok. Julika térül-fordul, és pillanatok alatt megszerzi a főnök engedélyét, innentől kezdve szabadon fotózhatunk és kérdezhetünk.
Lássuk azt a menüt, hisz Julika is lelkesít, hogy mindenképpen kóstoljam meg. Barátom marad a knédlinél és a sült húsnál, hozzá kis káposztával. Miközben az ételre várunk, megszemléljük a kínálatot.
A lángosok hatalmasak és gyönyörűek, mellettük fokhagyma, ahogy az kell.
Az almás-mákos rétes kínálja magát, később a pitével együtt lesz hozzá szerencsénk. A mit igyunk kérdésre a válaszunk egyöntetű: kofolát! (Nem sörözünk, mert később még autót kell vezetni.)
Szóval, jöjjön a kofola! Niki avatott mozdulatokkal csapolja a félliteres poharakba az egykori Csehszlovákia kólautánzatát. Az ital még akkor is egyértelműen sikertörténet, ha eredendően a szocializmusban született.
Megalkotásakor a csehszlovák kitalálóknak egyértelműen az volt a céljuk, hogy a Nyugaton egyre népszerűbb kólának teremtsenek hazai konkurenciát. Gyártása a hatvanas években kezdődött, és mivel a kommunista országokban akkor a legritkább esetben lehetett kólához jutni, hamar megszerette mindenki. Már az is legendás, hogy miként született meg ez az ital.
A monda szerint egy gyógyszergyár volt a tettes, ott kísérleteztek azzal, mit lehetne kezdeni a kávépörköléskor keletkezett felesleges koffeinnel. Az eredmény a „Kofo” elnevezésű szirup lett, amelyet 1962-ben dobtak piacra. Közben megtudom, hogy számos változata létezik, van meggyes meg sima, mi az utóbbit választjuk, és a jéghideg, párás pohárral a kezünkben keresünk egy asztalt magunknak.
Mire idáig eljutottunk, elkészült az ebéd. A leves sűrű volt, a káposzta és a kolbász kiváló íze most is itt van a nyelvemen, miközben ezt a cikket írom. Barátom nagy sebességgel eszi a knédlit és a húst, én a leves után nekilátok a másodiknak.
A sült karaj és a burgonyapüré hibátlan,
utóbbiból talán a kevesebb több lenne. Az uborkával sincs semmi gond.
Miközben eszünk, arról beszélgetünk, hogy gyermekkorunk napközijei, iskolai menzái adtak ehhez hasonló ételeket. Elszoktunk már az ilyenektől, de örömmel idéztük vissza a felhőtlen gyermekkor gasztronómiai csodáit.
A kofola nekem annyira bejön, hogy rögtön rendelek egy másodikat is,
miközben barátom a süteményekkel szemez. Ő egy almás pitét választ, én egy almás-mákos rétest. A porcukor ínycsiklandozóan csillan meg a rétes tetején. A pite puha, omlós, porhanyós. Ezért az ebédért összesen 15 eurót fizettünk ketten. Ár-érték arányban is utánozhatatlan.
Niki közben a konyhából átveszi a mazsolás-túrós süteményhalmazt, de ezt már nincs erőnk megkóstolni, úgyhogy csak képekben tudok róla beszámolni. Közben Julika arról mesél, hogy
Szlovákiában minden nagyobb vasútállomáson vannak restik.
Csodálkozva veszi tudomásul, hogy Magyarországon ez a szolgáltatás már nem üzemel. Rákérdezek a vendégkörre is, a válasz nem lep meg:
itt az utazók esznek. Illetve a közeli, vasút menti lakótelepről is szívesen bejönnek ebédelni.
Dél közeleg, és valóban, egyre többen leszünk. Pacal ma nincs, pedig ez az egyik nevezetes specialitása a restinek. Sebaj, mi már jóllaktunk.
Barátom örül, hogy a visszajáróval kapott 30 eurócentet, mert így használhatja a resti melletti mosdót. Ott vasszigorral strázsál egy idős asszony, aki csak a pénz kifizetése után hajlandó WC-papírt adni. A dolog külön érdekessége, hogy 2 euróért zuhanyozni is lehet. Bent példás tisztaság mindenütt, úgy látszik, ez utóbbi tényleg pénzkérdés. Julikától közben megtudom, hogy ő már nem idevalósi: korábban a városban lakott, de néhány éve falura költözött.
Szemügyre veszem még az italkínálatot, mellettem egy idősebb úr Becherovkával melegít az ebéd előtt, egy másik a Slivovicát választja. Aztán nekiesnek a menünek mindketten. Pillanatok alatt tüntetik el a levest és a másodikat. A távolból hangos és elégedett böffentés zaja tölti be a termet – ott már valakinek nagyon jó.
Lassan búcsúznom kell, mert még körbe akarjuk járni a pályaudvart. Ha már Budapesten is az állomások ötperces körzetében nézelődtünk, tegyük meg ugyanezt Érsekújváron is. A lakótelep házai között szocreál szobrot találunk, majd Kitti péksége következik. Pár lépés innen a helyi buszpályaudvar. A múlt lerobbant trafikbódéi mellett egy rogyadozó viskón a „gyros” feliratot látjuk, az ajtaján hatalmas lakat fityeg. Itt ma nem pörög a hús a rúdon, annyi bizonyos.
Lépnénk tovább, de egy kissé kapatos ember szólít meg bennünket szlovákul. Kezében zacskós levest szorongat.
Mondjuk, magyarok vagyunk, ekkor arca felderül, és anyanyelvünkre vált.
Örömében a kezünket szorongatja, boldog a nagy találkozás miatt. Tán még mindig mesélne, de el kell búcsúzzunk tőle. Időnk ugyanis vészesen fogy, 12.46-kor jön a Jaroslav Hasek nemzetközi, hogy visszavigyen Budapestre.
Az állomás felé sétálva még leülünk egy kicsit azokra a fából készült padokra, amelyeket minden bizonnyal harminc éve helyeztek ide, és azóta sem nyúltak hozzá. A padról éppen rálátok a resti ablakaira, Julika és Niki odabent sürög-forog, boldogan szolgálja ki az egyre növekvő vendégsereget. Befelé menet még eszünkbe jut, hogy a buszállomásos kézfogó után talán nem ártana kezet mosni.
Megyünk is a WC felé, barátom abban bízik, hogy ha már egyszer befizette a 30 eurócentet, jár neki egy extra kézmosás. Csalódottan vesszük tudomásul, hogy ezen az illemhelyen semmi sincs ingyen, a smasszerként funkcionáló néni közben erősítést kapott egy atlétatrikós bácsi személyében. Utunk során ők azok, akik nem szólalnak meg magyarul, ellenben dühösen mutogatnak a táblára: ki itt belépsz, fizess, mint a katonatiszt. Ez a regula.
Ezzel a képpel és jelenettel búcsúzunk Érsekújvártól. A második vágányra már érkezik is Prágából a nemzetközi. Bár a helyjegyünkön az szerepel, hogy fülkés kocsiban utazunk, a vagon termes, de ez nem számít. Lerogyunk az ülésre, és mikor elindulunk, kérdezem barátomat, hogy
nem akarjuk meglátogatni az étkezőkocsit?
A kérdés költői volt, mert tele vagyunk, mint a déli busz. Ez a tény pedig az érsekújvári resti legnagyobb dicsérete.
(A következő részben megnézem azt a pubot Kőbánya felsőn. Közben hírt kaptam arról, hogy a Keleti pályaudvar pénzváltója tavaly Balatonalmádiban egy restiben evett. Egy másik kollégám meg arra esküszik, hogy Balatonlellén is akad egy resti. Ennek is utánanézek.)