Még a múlt év decemberében jelentette be Martin Ludvigsen, a Norvég Természettudományi és Műszaki Egyetem tengeri technológiai tanszékének professzora, hogy a Faettenfjordban víz alatti építkezési munkálatok előkészítése során egy ismeretlen repülőgép roncsát fedezték fel 180 méteres mélységben, távirányítású ROV kamera segítségével.
A roncsról készített nagyfelbontású felvételek alapján szívós kutatómunkával sikerült beazonosítani a négymotoros bombázót, és felderíteni a gép lebilincselően érdekes történetét is. A második világháborús Halifax Mk. II. típusú bombázógép meglepően jó állapotban vészelte át az elmúlt több mint hét évtizedet a fjord fagyos mélységeiben.
A gép intakt állapota azt bizonyítja, hogy a bombázó kényszerleszállást hajtott végre a víz felszínén, és ezután süllyedt a mélybe. Lezuhanás illetve becsapódás esetén ugyanis széttört volna a Halifax sárkányszerkezete.
Noha a repülőgép sorozatszámát nem sikerült azonosítani, a típus és a helyszín, valamint a Brit Királyi Légierő (Royal Air Force, RAF) bombázóparancsnokságának archívumában fellelt levéltári dokumentumok alapján szinte bizonyos, hogy a roncs az 1942 április 28-án veszteséglistára került W7656 lajstromjelű Halifax, amely egy alaposan előkészített titkos bevetés során a legfélelmetesebb német csatahajó, a Tirpitz elleni támadásban vett részt.
Mivel a levéltári kutatások alapján a személyzet két tagjának maradványai még mindig a roncsban lehetnek, az elsüllyedt repülőgépet a közeljövőben víz alatti katonai sírhelynek fogják minősíteni.
Amikor Adolf Hitler 1935-ben végleg felrúgta a versailles-i békeszerződés Németországra oktrojált haderő-korlátozási rendelkezéseit, a Harmadik Birodalom nagyszabású fegyverkezésbe kezdett. A lázas haderőfejlesztés egyik első projektje a még 1935-ben jóváhagyott „Z” terv, a német hadiflotta, a Kriegsmarine tíz éves fejlesztési programja volt.
Ennek részeként állították hadrendbe a két szupermodern felszíni egységből álló Bismarck-osztályt, amely a névadó Bismarck és testvérhajója, a Tirpitz csatahajókból állt. Mindkét rendkívül erős páncélzattal és tűzerővel rendelkező egységet 1939-ben állították szolgálatba azzal a céllal, hogy az észak-atlanti térségben vadásszanak a Nagy-Britanniába tartó konvojokra.
A Bismarck első éles bevetése során, noha egy alig 8 perces tűzpárbajban elsüllyesztette a brit flotta büszkeségét, a HMS Hood csatacirkálót, 1941 május 27-én maga is hullámsírba merült a Tovey tengernagy parancsnoksága alatt álló, és a csatahajót üldöző brit flottakötelék összpontosított tüzétől.
A Bismarck pusztulása után Hitler megtiltotta az atlanti portyákat a Kriegsmarine felszíni egységei számára. Mivel betegesen félt egy Norvégia elleni szövetséges hadművelettől, elrendelte az összes német nehéz hajóegység Norvégiába telepítését. Erich Raeder vezértengernagy parancsára a Tirpitz, a német hadiflotta legerősebb felszíni egysége, 1942 január 16-án kísérőrombolóival együtt a legnagyobb titokban Torndheimbe hajózott.
A brit hírszerzés hamarosan felderítette, hogy a veszedelmes csatahajó Norvégiában bukkant fel. Churchill miniszterelnököt nagyon aggasztotta a Tirpitz, és az 1942 februári híres „csatornafutam” után Brestből megszökött német csatacirkálók norvégiai jelenléte.
Jó oka is volt erre, hiszen 1942 márciusában a Tirpitz és kísérőhajói hatalmas pusztítást végeztek a Murmanszkba tartó QP8 és PQ12 kereskedelmi konvojok soraiban. A sikeres támadások után Churchill arra utasította a RAF bombázóparancsnokságát, hogy bármi áron, de semmisítse meg a rettegett német csatahajót.
A Tirpitz 1942 március végétől a Torndheimtől északra fekvő Faettenfjordban horgonyzott. A csatahajót gondosan álcázták, és védelméről a saját illetve kísérőhajói légelhárításán kívül egy külön partra telepített légvédelmi tüzérezred gondoskodott.
A március végi első brit nappali akció balul sült el, - az erős légvédelmi tűzben szinte megközelíthetetlenné vált csatahajón nem értek el találatokat, ellenben több bombázógépet is veszítettek. A kudarc után ezért a Tirpitz elleni következő légitámadást jóval nagyobb erők bevetésével, és éjszaka tervezték végrehajtani. A támadóköteléket az Észak-Skóciában állomásozó 10., 35., és 76. bombázószázadok kötelékeiből állították össze. A 35. század állományában szolgált az a Halifax négymotoros nehézbombázó is, amelynek roncsát most sikerült azonosítani.
Okulva a március végi sikertelen akcióból, a 23 Halifax-ból és 11 Lancester nehézbombázóból álló támadóhullámot két részre osztották, az első hullám 1300 méter, a második pedig mélyrepülésben, alig 150 méteres magasságból rohamozta meg a csatahajót. A gépek 1942 április 27-én késő este szálltak fel skóciai bázisaikról, és az Északi-tenger felett kötelékbe rendeződve, dübörgő motorokkal fordultak Norvégia irányába, a holdfényben csillogó víztükör felett. Április 28-án a kora hajnali órákban érték el Torndheim partvidékét.
Amint az első támadóhullám gépei megjelentek a fjord bejáratánál, életre kelt a német légelhárítás. Az elhárító tűz rettenetesen sűrű volt, az első hullám gépeinek nem is sikerült találatokat elérniük. A Tirpitzet mélyrepülésében rohamozó csoportnak nemcsak a „flak” a rettegett 88-as légelhárító ágyúk tüzével, hanem a hajók fedélzeti légvédelmének gyorstüzelő gépágyúival is farkasszemet kellett nézniük.
Miután a W7656 lajstromjelű Halifax bombázót súlyos találat érte, a gépparancsnok a fjord vizén hajtott végre kényszerleszállást. A levéltári forrásokból sikerült megállapítani, hogy a hatfős személyzetből négy hajózónak sikerült elhagynia a süllyedő bombázót. Ők német fogságba kerültek, és csak a háború végén szabadultak ki. Két társuk végső nyughelyét a majd 73 év múltán felfedezett roncs rejti.
A Tirpitz ezt a támadást is túlélte, és 1943-ban még részt vett a Spitzbergák ágyúzásában. A német hadvezetés az ismétlődő szövetséges légitámadások miatt azonban annyira féltette a csatahajót, hogy a Tirpitz felszíni ütközetekben már nem is vett részt többé. Churchill vágya csak 1944 november 12-én vált valóra; a RAF támadóköteléke a híres Tallboy „gátromboló” bombákkal elsüllyesztette Hitler utolsó csatahajóját.