Az első világháború végén, a Monarchia összeomlásának utolsó hónapjaiban, Edvard Beneš vezetésével, valamint az antant hathatós támogatásával megalakult Cseh-szlovák Nemzeti Tanács 1918. október 28-án kihirdette, hogy megszűntnek nyilvánítja az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatóságát Cseh és Morvaország, valamint Szilézia egy része felett.
A cseh fővárosban, Prágában összeült Nemzetgyűlés 1918. november 14-én kikiáltotta a Csehszlovák Köztársaságot, valamint deklarálta az új állam teljes függetlenségét, amelynek első elnökévé Tomáš Garrigue Masarykot választotta meg.
Az Osztrák-Magyar Monarchiából kiszakadt új államot az antant annak ellenére is a győztes hatalmak közé tartozóként ismerte el, hogy a Monarchia többi nemzetéhez hasonlóan,
a cseh hadsereg is a szövetség ellen küzdött az első világháború évei alatt.
Ezt kihasználva Edvard Beneš, a csehszlovák kormány frissen kinevezett külügyminisztere azon mesterkedett az 1919 januárjában összehívott párizsi békekonferencián, hogy Magyarország rovására minél délebbre húzzák meg az új állam végleges határait.
Az élesen magyarellenes csehszlovák politikus elképzelése szerint többek között Miskolc, Salgótarján, és Vác is az új államalakulathoz került volna.
Noha az antant ezt a mohó, területrabló törekvést már nem támogatta, ám Beneš ezzel mit sem törődve azt szorgalmazta,
hogy a cseh haderő alakulatai egyszerűen szállják meg a Csehszlovákia számára kinézett magyar területeket.
Ezek közül a salgótarjáni szénmedence mindkét ország számára stratégiai fontosságúnak számított.
Úgy tűnt, hogy Beneš mohóságát nem lehet megfékezni. Mindez kitűnik abból, amit Csehszlovákia külügyminisztere a párizsi békekonferencián a területi rendezéssel kapcsolatos politikai hitvallásáról nyilatkozott, gátlástalan cinizmussal: „Én egyáltalán nem igazságokra törekszem, én politikát csinálok. S ezért olykor tudatosan követek el jogtalanságokat, az állam érdekében, és személyes érdekemben".
Beneš mindezt pedig véresen komolyan is gondolta.
Már 1918 novemberében elkezdtek arról szállingózni a hírek, hogy a Cseh Légió, egy militáns katonai szervezet, sorra megszállja a Felvidék magyarlakta településeit, meg sem várva a kilátásba helyezett béketárgyalások eredményét.
A fontos észak-magyarországi vasúti csomópontnak számító Nógrád megyei kisvárosba, Balassagyarmatra egyre-másra érkeztek a cseh megszállás elől menekülő magyarok. A település vezetői a Balassagyarmatra menekült vasutasoktól tudták meg elsőként,
hogy a Cseh Légió alakulatai a prágai kormány támogatásával, a város megszállására készülnek.
A város vezetői a cseh megszállás veszélyéről haladéktalanul tájékoztatták a megyei elöljárókat is, ám azok nem vették komolyan a fenyegetést. Ennek ellenére megbeszélések, viták kezdődtek az ellenállás lehetséges módjairól.
Vizy Zsigmond százados, a II/16. balassagyarmati zászlóalj tisztje, az első világégés frontjait végigharcolt háborús veterán azt a javaslatot tette,
hogy a székely hadosztály mintájára állítsanak fel egy területvédelmi egységet,
a „palóc dandárt", ám ennek megszervezése korántsem bizonyult egyszerű feladatnak.
Az 1918. októberi, úgynevezett őszirózsás forradalom idején IV. Károly király egyik utolsó és igen szerencsétlennek bizonyult közjogi intézkedésével, október 30-án Gróf Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnökké.
Károlyi a francia, illetve az antanttal fennálló állítólagos jó kapcsolataiban bízva
önfeladóan pacifista politikába kezdett hadügyminisztere, az alkoholista Linder Béla felfogása szerint,
aki parlamenti bemutatkozó beszédében többek között kijelentette, hogy soha többé nem akar katonát látni.
Az 1918. november eleji padovai fegyverszüneti megállapodás aláírását követően az olasz frontról többnyire zárt rendben hazaérkezett egységek javarészét leszerelték, a katonákat pedig szép beszédek kíséretében egyszerűen szélnek eresztették.
Károlyi és kormánya mindezt az antant és szövetségesei irányába tett gesztusnak szánta,
ám az ország haderejének tudatos leszerelésére sem a szerbek, sem a csehek, sem pedig a románok nem valamiféle jóindulatú gesztusként, hanem a mohó területi igényeiket maradéktalanul kielégítő lehetőségként tekintettek.
Nem véletlen tehát, hogy a Károlyi-kabinet megbízottja, Rákóczi István kormánybiztos a „vörös gróf" teljesen önfeladó pacifista irányvonalát követve,
mindent megtett, hogy megakadályozza a Balassagyarmatot fenyegető megszállás elleni fegyveres ellenállást,
illetve Vizy százados palóc dandárjának felállítását.
Ferdinand Vyx alezredes, az antant megbízottja, a Károlyi-kormánynak 1918 karácsonyán átadott újabb jegyzékében a demarkációs vonalat - már mint végleges csehszlovák-magyar határt - a Duna és az Ipoly vonalában húzta meg.
Mindez óriási megnyugvással töltötte el a „katonáktól irtózó" károlyiista képviselőket,
ám a csehek korántsem voltak megelégedve az új demarkációs vonallal, még annak ellenére sem, hogy a rendezéssel a fél megye csehszlovák területté vált.
A határmegállapító tárgyalásokon ugyanis a cseh delegáció figyelmét elkerülte, hogy az Ipoly-völgyi vasútnak a folyó bal partján húzódó közel hatvan kilométeres szakasza
a demarkációs vonalon túli magyar területen maradt.
Edvard Beneš és a prágai kormány nem sokat törődött holmi időt rabló diplomáciai jegyzékváltásokkal, hanem egyszerűen elhatározták, hogy a „tévedésből" Budapest kezén maradt magyar területeket katonai erővel megszállják.
A cseh megszállás közvetlen veszélye ismét magasra korbácsolta a hazafias, nemzeti érzelmeket Balassagyarmaton.
Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor a demarkációs vonalon túli csehszlovák területek frissen kinevezett közigazgatási vezetője, dr. Blazovszky Lajos losonci ügyvéd, - aki magyar létére szervilis buzgalommal igyekezett eleget tenni új urai szemérmetlen kívánságainak - immár „zsupánként" megüzente a Nemzeti Tanácsnak, hogy Balassagyarmatot, valamint az Ipolyság Csehszlovákia által igényelt részeit „cseh területként" megszállják.
A hír riadóként hatott a városban. Balassagyarmat vezetői átmenetileg félre tették a politikai nézeteltéréseiket,
és a baloldali forradalom vörös zászlaja helyett ismét a nemzetiszínű lobogó jelent meg a város középületein,
sőt, a polgárok házain is. Balassagyarmat polgársága egy emberként kinyilvánította, hogy a budapesti kormánynak az ellenállást leszerelni kívánó megalkuvó politikájával szembeszegülve, nem fog meghajlott gerinccel asszisztálni az Ipolyság fővárosának bekebelezéséhez.
A megye kormánybiztosa, a pacifista szólamaival megbukott Rákóczi István képtelen volt kézben tartani az önjáróvá vált események irányítását. A városban egekig csapott a hazafias lelkesedés,
és azonnal megindult az ellenállás megszervezése.
Balassagyarmattól nyugatabbra, ott, ahol a cseh legionáriusok már átlépték a demarkációs vonalat, szintén nem virágeső,
hanem a hazájukhoz hű magyar honvédek várták a megszállókat,
akik bátran és keményen felvették a harcot a betolakodókkal. A magyar alegységek lendületes ellentámadása néhány óra alatt visszaűzte a cseheket a demarkációs vonalon túlra.
A legionáriusok hallottakat és sebesülteket hátrahagyva, véres fejjel és megszégyenülve voltak kénytelenek visszatakarodni a határon túli kiindulási állásaikba. Jellemző módon, a sikerek ellenére, és a hír hallatán a budapesti kormány, személy szerint
Károlyi Mihály azonnali hatállyal megtiltotta a demarkációs vonalat átlépő cseh alakulatokkal szembeni további katonai ellenállást.
Károlyi ugyanis abban bízott, hogy tárgyalásos alapon rendezhetik a vitás területi kérdéseket.
Károlyi reményeivel szemben viszont a csehszlovák kormánynak esze ágában sem volt tárgyalni, mert a Cseh Légió alakulatai már ezt megelőzően,
1919. január 15-én rajtaütésszerűen bevonultak a városba, és megszállták Balassagyarmatot.
A tehetetlen Rákóczit, a Károlyi-kormány megyei biztosát a csehszlovák csapatokkal együtt a városba érkező és az új hatalomra felesküdött hazaáruló ügyvéd, dr. Blazovszky Lajos „zsupán" csapta el. Ezzel vette kezdetét a város kérészéletű megszállása, és Blazovszky „zsupán" pünkösdi királysága is.
Dr. Blazovszky első intézkedéseinek egyikével elrendelte a lakosság kezén lévő fegyverek kötelező beszolgáltatását, ám ezt a polgárok elszabotálták. Nem törődve a megszállók parancsaival, minden félreeső helyen, pincékben, erdészházakban, sőt, még az elhagyott csendőrlaktanyában is rejtve fegyvereket halmoztak fel.
A csehszlovák adminisztráció főnökeként dr. Blazovszky azt is elrendelte,
hogy a vasútállomáson távolítsák el a magyar nyelvű táblákat, és ezek helyett cseh nyelvű feliratokat szereljenek fel.
Az önkényeskedő „zsupán" elcsapta a magyar állomásfőnököt, akinek helyére azonnal egy csehet ültetett, a magyar vasutasokat pedig arra kötelezte, hogy haladéktalanul kezdjenek el csehül tanulni. A megszálló hatóságok azokat a vasutasokat, akik felháborodásukban nem voltak hajlandóak felvenni a munkát, a középkort időző nyilvános botbüntetéssel sújtották.
Ilyen előzmények után nem véletlen, hogy a basáskodó új urakat közutálat fogadta a városban.
A vasutasok és a városi polgárság képviselői titokban felvették a kapcsolatot a kormány parancsára még a csehek megérkezése előtt Balassagyarmatról kivonult, és Magyarnádorban állomásozó katonasággal, segítséget kérve tőlük. A hazájukhoz hű derék honvédeket nem nagyon kellett bíztatni.
Az egység parancsnoka, a fegyveres ellenállást már korábban is szorgalmazó Vizy Zsigmond százados, a segélykérés beérkezése után, a Károlyi-kormány tiltását figyelmen kívül hagyva,
azonnal riadót rendelt el, és beszédet intézett katonáihoz.
Vizy százados szavait, hogy Balassagyarmat alá vonulnak, és a kormány tilalma ellenére is felveszik a harcot a megszállókkal, dörgő éljenzés fogadta. Mindenkiben égett a vágy, hogy odacsapjanak a várost megszállva tartó, és a lakossággal önkényeskedő cseheknek.
Vizy százados közbenjárására az Ipoly-völgyében állomásozó összes katonai alakulatot riadóztatták, amelyeknek szintén hazafias érzületű parancsnokai egytől egyig elhatározták,
hogy figyelmen kívül hagyva a budapesti kormány ukázát, ugyancsak a megszállók ellen vonulnak az egységeikkel.
A magyar alakultok 1919. január 29-én a hajnali órákban vették körül a várost, és ekkor dördültek el az első puskalövések.
Bent a városban a felfegyverkezett vasutasok és civilek megtámadták a cseh őrség körleteit és a vasútállomást.
Ez volt a jeladás a Balassagyarmat határában gyülekező katonaság számára.
A 16. és a 38. honvéd gyalogzászlóaljak katonái szuronyt szegeztek majd vad csatakiáltással megrohamozták a cseh állásokat. Az elsöprő erejű magyar roham azonnal kiverte állásaikból a legionáriusokat, akik a támadástól megriadva, fejvesztetten menekültek a város szívében álló laktanyába.
Miután bezárkóztak az épületbe, kiáltozni kezdtek, hogy megadják magukat.
A honvédek sajnos lépre mentek, mert a csehek a megadás hangoztatásával csak a katonák figyelmét akarták elterelni.
Alighogy a honvédek felsorakoztak a laktanya előtt, hogy fogadják a csehek megadását, odabentről hosszú géppuskasorozatokkal orvul lőni kezdték őket. A katonák emiatt halottakat hátrahagyva kénytelenek voltak ideiglenesen visszavonulni.
A honvédek átmeneti kudarcától azonban a városlakók nem hogy megrémültek volna, hanem még magasabbra csapott bennük az ellenállás szelleme. Sebtében fegyveres polgárőrcsoportokat hoztak létre,
amelyek körbevették és folyamatos tűz alatt tartották a laktanyát, lehetetlenné téve, hogy azt akár egyetlen cseh is elhagyhassa.
A laktanyában rekedt társaik segítségére siető és mit sem sejtő legionáriusokra, amint elhaladtak a gimnázium épülete előtt, a hős gimnazisták és tanáraik gyilkos puskatüzet zúdítottak az ablakokból.
A diákok sortüze még jobban összezavarta a cseheket, akik a heves lövöldözés miatt azt hitték, hogy egy magyar katonai alakulat szállásolta be magát a gimnázium épületébe. Kora délután végre megérkezett a várva-várt erősítés,
az ugyancsak riasztott, és erőltetett menetben Balassagyarmatra tartó iglói géppuskás-alakulat.
Az iglói géppuskások beérkezése végleg a felkelők javára döntötte el az erőviszonyokat.
Az alakulat körbe vette a laktanyát, a honvédek felállították géppuskáikat, majd fergeteges pergőtűzzel szórták meg az épületbe zárkózott cseheket.
A géppuskák fedezőtüzének oltalma alatt a honvédek szuronyt szegezve ismét rohamra indultak.
A laktanyában védekező csehek belátták, hogy számukra minden elveszett; az őrség életben maradt 78 legionáriusa, tisztjeikkel együtt, megadta magát a magyaroknak.
A balassagyarmati felkelés hírére az Ipoly bal partján cseh megszállás alá került települések lakossága is fegyvert fogott. Dejtár, Drégelypalánk, Őrhalom, Szécsény, Ipolytarnóc, Litke és Rapp polgárai egy emberként szálltak szembe a hódítókkal, a segítségükre siető honvédekkel együtt.
Ipolytarnócon például háborús veterán határvadász tisztek támadták meg a cseheket, őket a helyi kisiskolások segítették, Dejtáron pedig a polgárőrség fegyveresei és a katonák mellett száz parasztember
felelevenítve a magyar ellenállás régi és dicső népi hagyományait, kiegyenesített kaszával támadt rá a megszállókra.
Január 31-re a Károlyi-kormány akarata ellenére, a folyamatosan érkező katonaságnak köszönhetően Balassagyarmat megtelt honvéd alakulatokkal.
A székely bakákat alig lehetett visszatartani, hogy azonnal továbbinduljanak Losoncnak,
a menekülő cseheket üldözve. Balassagyarmat, a „Civitas Fortissima", azaz a „Legbátrabb Város" hazaszerető polgárainak és a magyar katonáknak köszönhetően kivívta azt, ami a legértékesebb: a szabadságot.
Ahogy a harcok egyik súlyos sebesültje, Czakó Balázs a halálos ágyán utolsó erejével a szüleinek üzente: "Tessék tudatni szüleimmel, hogy őket nagyon szerettem, de az édes magyar hazámat még jobban szerettem." Károlyiék szándékai ellenére így szabadult fel a hős város, Balassagyarmat, és így vált a magyar nemzeti ellenállás örök szimbólumává.
Források:
Dobrocsi Lénárd: Civitas Fortissima - A Legbátrabb Város
Fegyveres civil ellenállás a XX. században. In: Nagy Magyarország I. évfolyam/2. száma (2009. augusztus)
Gere József: A balassaagyarmati "csehkiverés" története. In: Múlt-kor (2013 nyári különkiadás)