Térdig érő hóban május elsején

Az egynapos hazai kirándulásokon megedződve úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy egy kicsit komolyabb erőpróba alá vessük magunkat. Az időjárás éppen megfelelőnek tűnt a legutóbbi hétvégén, így kiadtuk a jelszót: irány a Magas-Tátra!

Másnap reggel felhős égboltra és zuhogó esőre ébredtünk, s azon tanakodtunk, nekivágjunk-e a mára tervezett, 15-16 kilométeres útnak. Később alábbhagyott, majd el is állt az eső, így a szükséges pótfelszerelések (kamáslik és esőkabátok) beszerzése után mindenki egyöntetűen igennel szavazott a túrára. A Tátrára jellemző, hogy nagyon rövid idő alatt változhat az időjárás. Ha reggel verőfényes napsütésben indulunk útnak, a kitűnő időjárás délutánra az ellentettjére változhat, s délutánra szélvihar, vagy heves esőzés következhet.

Az év ezen szakaszában a Tátrai Nemzeti Park túrösvényeinek jó része éppen a szélsőséges időjárási körülmények miatt le van zárva a trekkingelők előtt, hiszen ebben a magasságban tavasszal gyakoriak a lavinák, az ösvényeket pedig helyenként térdig-combig érő hó borítja, ezért jobb az elővigyázatosság. A hatóságok és a park dolgozóinak erőfeszítései ellenére mégis évről-évre tucatnyian vesztik életüket a Magas-Tátra hegyei között, s rendszerint bebizonyosodik: a tragédiákat emberi könnyelműség okozta.

Mindezek figyelembevételével a másfél óra járásnyira lévő gyönyörű szép tengerszemet, a Poprádi-tavat néztük ki célpontnak azzal, hogyha az onnan tovább vezető ösvények esetleg nyitva vannak, amíg lehet, továbbmegyünk a lengyel határ irányába.

Az erdő sűrűjébe érve láttuk, hogy a tó valószínűleg a végállomás is lesz, mivel az ösvényen gyakorlatilag végig hóban kellett haladnunk. A normális körülmények között másfél óra alatt megtehető távot így több mint két óra alatt abszolváltuk, s mire a tóhoz értünk, ugyancsak lehűlt a levegő. Jólesett hát a turistaszálló éttermében elfogyasztott forró leves, valamint a néhány kupica melegítő becherovka.

A Csorba-tó

A lezárt ösvények miatt a nagy túrát tehát másnapra kellett hagynunk, s a visszafelé vezető úton el is határoztuk, hogy Tátralomnic környékén próbálkozunk, hátha ott több szerencsénk lesz.

A Magas-Tátra túlsó végében lévő festői üdülővárost talán kevésbé érintette a pusztító vihar, s bár errefelé is láttunk kidőlt fákat, az összkép jóval kedvezőbb volt, mint az odavezető úton. A túra a 800 méter magasan lévő Tátralomnicból az 1751 méter magasan lévő Encián-turistaházhoz vezetett, ahonnan kötélvasúttal lehet feljutni a Lomnici-csúcsra.

Útvonalunk a zöld jelzés mentén a kabinos sífelvonó pályáját követve haladt. Eleinte lankás, biciklivel is jól járható szakaszokon gyalogoltunk, amely aztán a felvonók közbülső állomásánál meredek hegyi ösvényre váltott. A völgyben járva kifejezetten közelinek tűnt az Encián, s alig akartuk elhinni a térkép által jelzett 1700 méter feletti magasságot. Amikor aztán az erdei ösvény kezdeténél lévő útjelzőn láttuk, hogy 1 óra 40 perc lesz a menetidő, már többen aggódni kezdtünk.

A profi túrázóknak nem nevezhető társaság hölgytagjainak dicséretére legyen mondva, senki sem futamodott meg és fordult vissza az indulásnál látott hívogató, csábító kerti kocsmába, így rövid pihenő után nekivágtunk a hegymenetnek. Ahogy haladtunk előre, az ösvény egyre meredekebbé vált, egyes helyeken combközépig érő sziklákra kellett felmászni, de az út legnehezebb szakasza egy sípályán vezetett át, ahol még kiterjedt hómezők fehérlettek, s az olvadó mély hóban az utolsó energiákat kellett mozgósítanunk.

A Magas-Tátra csúcsai

Néhány kisebb pihenőt tartva végül a jelzett szintidőnél jobb eredménnyel, másfél óra alatt teljesítettük a 600 méteres szintkülönbséget, ami nem kis büszkeséggel töltött el mindenkit. A csúcsról elénk táruló látvány már önmagáért megérte a fáradságot. Onnan fentről egészen az Alacsony-Tátra és a Fátra vonulatáig is ellátni, s innen a kiindulópontunk is jóval távolabbinak, a megtett út jóval hosszabbnak tűnt. A Lomnici-csúcsra tartó kötélvasútra sajnos nem kaptunk már jegyet, de egy ilyen kényelmes lanovkázás nem is illett volna a vitéz hegymászásba, így erről nyugodt szívvel lemondtunk.

A jól megérdemelt ebéd és néhány korsó sör elfogyasztása után a csapat edzettebb fele hirtelen felindulásból a gyalogos leereszkedés mellett döntött, de mi ezt már nem vállaltuk, s a sílifttel siklottunk vissza a hegy lábához. Fáradtan, de elégedetten tértünk vissza szállásunkra, s gondolatban már a következő tátrai túrát tervezgettük.