A Duna alatti alagutak kérdése akkor kezdte ismét foglalkoztatni a közvéleményt, amikor a közelmúltban bejelentették, hogy a Nyugati pályaudvar és környékének átalakításával vasúti alagút épülhet a fővárost kettészelő folyó két partja között, pontosabban az alatt.
Az elképzelés egyáltalán nem új, hiszen már a reformkorban, a 19. század első felében felvetődött a Duna alatti alagút létrehozásának ötlete (méghozzá két alkalommal is), ez azonban a kor technológiai színvonalán nem volt megvalósítható. Néhány évtizeddel később, újra felmerült az elképzelés: ezúttal több, a folyó alatt futó járatot is kialakítottak volna, amelyeken akár földalatti is járhatott volna Pest és Buda között - ebből azonban akkor sem lett semmi.
A múlt század negyvenes éveinek elején, a második világháború éveiben azután döntés született az első ilyen beruházásról, és 1940-42 között megépítették - Budapest Székesfőváros Elektromos Művei számára - azt a talán kevesek által ismert, kizárólag szervizjáratként működő közműalagutat, amelynek lejáratai Pesten a IX. kerületben, a Lackovich utca végén, a Hév-megálló közelében, míg Budán a Dombóvári útnál találhatók.
A széles közvélemény számára legismertebbek a budapesti metróalagutak.
Az első ilyen projekt az M2-es metró Kossuth és Batthyány tér közé eső szakasza közötti kapcsolat megteremtését szolgálta 1968-69-ben. Az ekkor kialakított, a Duna alatt 40 méterrel párhuzamosan futó két járat hossza 365 méter.
A legutóbbi példát pedig az M4-es metró kínálja, amelynek vonala szintén áthalad a Duna alatt, a pesti Fővám téri és a budai Szent Gellért téri megállók között. A 2009-ben megvalósított beruházás keretében 30 méter mélyen, két 300 méter hosszúságú metróalagutat hoztak létre.
Jóval kevésbé ismert viszont, hogy
a Dunakanyarban is vezet egy alagút a folyó alatt, amelyet – alkalmanként – még a nagyközönség is látogathat.
Ennek előtörténetéhez azt kell tudni, hogy a hetvenes évek végén a Magyar Népköztársaság és az akkori Csehszlovákia vízlépcsőrendszer és villamoserőművek építéséről állapodott meg.
A környezetvédők által csak Dunaszauruszként emlegetett erőmű megvalósítása azonban mérhetetlen gazdasági, valamint környezeti károkat okozott volna, és óriási társadalmi ellenállást váltott ki. A magyar fél végül 1989-ben leállította a projekt nagymarosi felét, 1992-ben pedig az akkori döntéshozók felmondták az ezzel összefüggésben létrejött államközi szerződést.
A duzzasztóból ugyan nem lett semmi, de Visegrád és Nagymaros között így is megépült egy, az eredetileg is a projekt részét képező alagút 1995-re, amely a mai napig rendkívül fontos szerepet tölt be.
A közműalagút pontosan ott fut, ahová a nagymarosi duzzasztómű nyomvonalát tervezték.
Az 1696. folyamkilométernél nyíló lejáratot kék fedőlapok jelzik.
A betongyűrűkből álló alagút átmérője 3 méter, és a felszín alatt 17 méterrel fut. A meder aljzatát alkotó vulkanikus kőzetbe robbantották a nyomvonalát, felette körülbelül 4 méternyi üledék, valamint a vízállástól függő vízoszlop helyezkedik el.
Videó a Visegrád és Nagymaros között a Duna alatt átvezető alagútról:
Ezen az 550 méter hosszú közműalagúton vízvezetékek és kábelek haladnak keresztül.
2011 óta évente kétszer a nagyközönség számára is megnyitja a Duna Menti Regionális Vízmű Zrt. – előzetes regisztrációt követően.
A Magyarországon kuriózumnak számító alagútban Visegrádon megtekinthető az alagút és a bős-nagymarosi vízlépcső építését feldolgozó tematikus tárlat, a nagymarosi oldalon pedig egy rendhagyó tanösvényen a látogatók megismerkedhetnek a helyi élőkultúrával és állatvilággal.
Forrás: PestBuda.hu, SzeretlekMagyarország.hu, Turistamagazin.hu és Promotions.hu
Cikkünk kiemelt képe illusztráció.