Gángó Gábor

III. Az "Idegen"

Hol húzódnak az egyes nemzetek határai? Bár léteznek külső, földrajzi és politikai határvonalak, e határok leginkább mégis "belülről" képződnek. A nemzet önmeghatározása egy nagy család határ-megvonó gesztusaihoz hasonlít e tekintetben. A szimbolikus határképzés leggyakoribb formája a nyelvi elkülönülés. Az önmagunkról és másokról kialakított sommás ítéletek, a sztereotípiák célja ugyancsak a határképzés. Az asszimiláció célja e láthatatlan határok lebontása; a disszimiláció az ezzel ellentétes folyamat.

A nacionalizmus kutatói számára inspiráló a gondolat, hogy a nemzet eredete a nagycsaládban, az ókori és népvándorlás kori törzsi viszonyokban keresendő. A nemzeti közösségeknek a "családi hasonlóság" elvén működő önképe valóban sok vonással járulhat hozzá a nacionalizmus megértéséhez. Feltűnhet például, hogy a nemzet a családhoz hasonlóan szimbolikus határképzéssel és kirekesztéssel határozza meg önmagát. Számos nép önelnevezése (és más népek megnevezése az adott nyelvben) utal arra a kommunikációs szakadékra, amely az "Mi"-t az "Ők"-től elválaszja. Sokszor az építkezési, ruházkodási, köszönési sajátosságok alapján is ugyancsak első látásra-hallásra kimutatható, illetve ellenőrizhető a hovatartozás.

(Fontos megjegyezni, hogy a rasszizmust, azaz a faj és a bőrszín alapján történő megkülönböztetést és kirekesztést el kell választanunk a nemzet problematikájától. Amíg a nacionalizmus elsősorban politikai ideológia, addig a rasszizmus a világot "emberfajokra" osztja, amelyek harcban állnak, vagy legalábbis versengenek egymással. A rasszizmus gyökerei a 19. század pozitivizmusának tudománytörténeti illúzióiba nyúlnak vissza: Arthur de Gobineau és mások úgy hitték, hogy az eltérő embertípusok, az egyes népek szépségükre, tehetségükre nézve "tudományosan" osztályozhatok és rangsorolhatók. A rasszizmus mint ideológia a nácizmusban jelent meg legegyértelműbb és legszörnyűbb formájában.)

Az asszimiláció a "belső csoport" és a "külső csoport" tagjait elválasztó szimbolikus határok lebontásának folyamata. Bizonyos esetekben az asszimiláció a beilleszkedni kívánó "külső" csoporttól indul ki (pl. az USA történelmében találkozunk erre vonatkozó számos példával). Sokkal gyakoribb azonban, hogy az erőfölényben levő "belső" csoport gyakorol nyomást a szimbolikus határait védő másik csoportra vagy csoportokra e határok felszámolásának érdekében.

Nem báró Wesselényi Miklós, a 19. századi magyar nacionálliberalizmus reprezentáns alakja volt az egyetlen, aki úgy hitte, hogy az egyszer sikeresen véghezvitt beolvasztás megoldást kínál a nemzetiségi ellentétekre. [2] A történelmi tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az asszimiláció nem egyirányú folyamat: visszájára is fordulhat. A Kárpátaljától Walesig számos példájával találkozunk Európában a disszimilációs folyamatoknak, amelyek során egyes közösségek (esetünkben a magyar és a walesi) erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a történelem során lebontott szimbolikus határokat újra visszaállítsa.