Gángó Gábor

VI. A magyar nemzettudat a 19-20. században

A magyarság "köztes" helyzetet mondhatott a magáénak a térségben. 1526 előtti önálló államiságából a 16-19. században a Habsburg birodalmon belüli szűkebb-szélesebb közigazgatási autonómia maradt meg. E közigazgatási autonómia többnemzetiségű területre terjedt ki. Az itt élő népeknek a területi-történeti gyökerű "hungarus-tudat" egysége helyett a modern nemzeti ideológiák vonzóbb alternatívát kínáltak. Innen eredeztethető a magyar nemzeti elit és értelmiség kettős stratégiája. Bürokratikus-adminisztratív eszközökkel kezelték a nemzetiségi konfliktusokat, ám ugyanakkor nyelvi-etnikai-kulturális igényekkel léptek fel Béccsel szemben. E kettős beszédmód elemeinek továbbélése máig nyomon követhető.

A magyar nemzeti fejlődés alapvetően "kétarcúságában" különbözik a Habsburg birodalom többi népének hasonló folyamataitól a 19. század során. Túlságosan leegyszerűsítő volna azonban azt mondanunk, hogy e kettősség abban állt, hogy a magyar nemzet a nem-magyar nemzetiségekkel szemben "elnyomó", míg a bécsi udvarral szemben "elnyomott" szerepben volt. A két hatalmi viszony és a belőle következő magyar magatartás struktúrája és logikája alapvetően más.

A magyar nemzettudatot egyfelől mindmáig az "államnacionalizmus", az "államalkotó" nemzet végső értékfogalmában gondolkodó szemlélet határozza meg. Másfelől továbbra is hangsúlyos az a kultúrnacionalista és az etnikai értelemben vett nép fogalmában gyökerező ideológia, amely legfőbb feladatának a nyelv, a "faj" és az "autentikus", “népi” kultúra védelmét tartja. Az állami-bürokratikus és az etnikai-mozgósító nacionalizmus között minden jel szerint logikai prioritássorrend áll fenn: a másodikra akkor kerül sor, ha az első lehetőségének feltételei hiányoznak.

A bürokratikus-adminisztratív államnacionalizmus ideológiájához és retorikai hagyományához tartozik a nemesi nemzet, a "natio Hungarica" doktrínája, a hivatalos latin nyelv védelmezése a 19. század közepéig [4], Kossuth magatartása a nemzetiségekkel szemben 1848/49-ben, Deák Ferenc "politikai nemzet"-felfogása, Trefort Ágoston és Grünwald Béla magyarosító intézkedései a dualizmus kori iskolaügy terén, a magyar Millennium épületekben, városképben és műalkotásokban megnyilvánuló történetfelfogása 1895-96-ban, Klebelsberg Kunó kultúrfölény-programja a Horthy-korszakban [5], a Szent István-i államalapításra és a Szent Korona tradíciójára alapított bármiféle történetszemlélet, vagy akár a roma népesség asszimilálására tett kísérletek a Kádár-korszakban.

Az etnikai-kulturális nemzetfelfogás párhuzamos vagy rivális tradícióját olyan törekvések és mozgalmak jellemzik, mint a nyelvvédelem és nyelvújítás a 18-19. század fordulóján, a hun mondakör vagy a honfoglalás alapjára felépíteni kívánt, irodalmi alkotásokban kidolgozott etnotörténelem, a népköltészet és a népdalkincs gyűjtése az első felhívásoktól napjainkig, 1848-49 forradalmának és szabadságharcának a konkrét politikai összefüggésektől és céloktól elszakított, heroizált-mitikus hagyománya, az 1867 utáni konzervatív gondolkodás Széchenyi-kultusza és proto-nemzetkarakterológiája, a Trianon utáni "Mi a magyar?"-viták hullámai, a falukutatás, a faji gondolkodás és "fajvédelem" ideológiája, a törekvés a "nyugati" hatások előli elzárkózásra, vagy akár a táncházmozgalom.

A magyar királyság, amely a 11. századtól a 15. század végéig Közép-Kelet-Európa egyik jelentős állama volt, az újkor folyamán a török birodalom terjeszkedésének és a Habsburg-ház megerősödésének következtében elvesztette állami szuverenitását. A 17-18. század fordulójától kezdve a magyar korona országai a Habsburg-Lotharingiai uralkodó-dinasztia birodalmához tartoztak. Mindazonáltal a magyar politikai elit - a magyar nemesség - számottevő jogokkal rendelkezett az önkormányzati igazgatás területén, és lehetősége volt e jogainak országgyűlési képviseletére. A rendi országgyűlések (melyek nem a modern képviselet elvén, hanem a vármegyék kötött követutasításos és nemesi képviseleti elvén álltak fel) az 1830-as évektől kezdve a reformkorban egyre több eredményt értek el a feudalizmus intézményeinek lebontása és a polgári modernizációs lépések bevezetése terén.

E követelések egyik legfontosabbika a magyar államnyelv bevezetését szorgalmazta. A törekvéseket az 1840-es évek közepén siker koronázta: az 1843/1844. évi országgyűlés a korábbi latin nyelv helyett a magyar nyelvet tette meg az államigazgatás hivatalos nyelvévé.