Vége az olcsó olaj korának

A sokak által emlegetett újabb nagy olajválság ugyan várhatóan nem a közeli jövőben következik be, de a szakértők és a tudósok többsége biztos benne, hogy az olajkészletek csökkenése és a termelési kapacitás jelentős bővíthetőségének hiánya hosszú távon tartósan magas olajárakat eredményez. Szakértők szerint attól még nem kell tartanunk, hogy néhány éven belül leállhatnak az olajkutak, de nem árt, ha rövidesen egyéb energiahordozók után nézünk.

Az olaj és az általa biztosított lehetőségek a múlt század számos jelentős történelmi eseményére magyarázattal szolgálhatnak, az olajért háborúk és forradalmak törtek ki. Talán kevéssé ismert, hogy a Pearl Harbor elleni 1941-es japán támadás egyik oka - legalább is részben - az olaj volt - írja összeállításában a BBC News Online. Az Egyesült Államok abban az évben korlátozta a Japánba irányuló olajexportot, válaszul a szigetország Kína elleni inváziójára. Mivel Japán teljes hadigépezetének működése a külföldi - elsősorban amerikai - olajtól függött, ez a lépés a tervezett katonai mozdulatokat is veszélyeztette, ezért a japán hadvezetésnek más olajforrás után kellett néznie. Az olajban gazdag és akkoriban holland fennhatóság alatt álló indonéziai szigetvilág kézenfekvő megoldásnak látszott, de előbb semlegesíteni kellett a Hawai-szigeteken állomásozó amerikai haderő minél nagyobb részét. Japán azóta is jelentős olajimportra szorul, de napjainkban elsődleges forrása a Közel-Kelet, amely térség ma a világ elsőszámú olajlelőhelye.

A Közel-Kelet

Az Arab-öböl térségében a múlt században elsőként a britek vetették meg a lábukat, de számukra még elsősorban hajózási és stratégiai szempontokból volt fontos a vidék.

A múlt század '30-as éveiben, az első olajmezők feltárásával a terület stratégiai jelentősége megsokszorozódott. Nagy-Britannián kívül ezután több nagyhatalom is - elsősorban az Egyesült Államok - kezdett érdeklődni a régió iránt. Ettől kezdve a nyugat úgy tekintett a Közel-Keletre, mint energiaszükségleteinek első számú forrására.

Forrás: Allan Tannenbaum

Az olajkutak biztosítása volt a mozgatórugója az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által támogatott 1953-as iráni puccsnak is, amikor megbuktatták a megválasztott miniszterelnököt, Mohamed Mosszadehet. A miniszterelnök helyére Reza Palavi sahot helyezték, akinek uralma az 1979-es iszlám forradalomig tartott. Mosszadeh fő bűne az volt a nyugat szemében, hogy államosította a brit tulajdonban lévő Anglo Iranian olajcéget.

Az amerikai érdeklődés nagyságát jól érzékeltetik azok a BBC News Online által ismertetett dokumentumok, amelyek a brit nemzeti levéltárból kerültek elő. Egy a brit kormánynak készített titkosszolgálati elemzés szerint 1973-ban a washingtoni vezetés terveket készített szaúdi, kuvaiti és abu-dzabi olajmezők megtámadására és elfoglalására azért, hogy így hárítsanak el egy készülő nyugatellenes arab olajembargót.

Egy nemrégiben elkészült amerikai katonai tanulmány szerint pedig még az sem elképzelhetetlen, hogy a jövőben Amerika és Európa keveredik konfliktusba a közel-keleti olajmezők feletti ellenőrzés miatt.

Az 1991-es Öböl-háború egyik fő oka is az volt, hogy az Egyesült Államok és szövetségei fegyverek segítségével biztosítsák az olajmezőket, illetve azt, hogy az olajkutak lehetőleg ne kerüljenek Szaddám Huszein ellenőrzése alá. Bár a jelenlegi iraki konfliktusnak elvileg egyéb okai vannak, az olaj most is főszerepet játszik. Erről tanúskodik Dick Cheney amerikai alelnök egy 2002 augusztusában elhangzott mondata is, amelyben a politikus arra figyelmeztet, hogy Szaddám Huszein szándékai szerint az egész Közel-Keletre kiterjesztené uralmát, ami azt jelentené, hogy megkaparintaná a világ energiakészletének nagy részét. Az iraki diktátor állítólagos tervei ugyan nem sikerültek, de kétségtelen, hogy uralmának egykori megszilárdításához jelentős segítséget nyújtott az olaj.

Baku, az újjáéledő olajfőváros

Az Arab-öböl mellett egy másik közeli, olajban gazdag térség, a Kaszpi-tenger vidéke válhat a történelem során már sokadszor fontos olaj- és konfliktusforrássá. A régió olajban leggazdagabb állama, Azerbajdzsán, amelynek fővárosa Baku, sokáig a világ olajfővárosa volt. A 19. században Oroszország és Anglia rivalizált a vidék feletti ellenőrzés megszerzéséért. Baku igazán a 20. század elején indul rohamos fejlődésnek, a városban hatalmas villákat építettek a nyugati gazdag olajvállalkozók, nyugati stílusú operaház épült a város presztízsét emelendő, és nem mellékesen hatalmas mennyiségű olajat exportáltak a nyugati országokba a városon keresztül. A bakui olaj már az első világháborúban fontos célpontja volt a német hadseregnek, ezért egy kisebb angol hadsereg - megelőzendő a nagyobb bajt - gyorsan elfoglalta a várost. A háború után a Szovjetunió tette rá kezét a bakui olajmezőkre, amelynek szintén égetően szüksége volt az olcsó olajra.

A második világháborúban ismét német célponttá váltak a bakui olajkutak, sőt Hitler kijelentette: Németország elveszti a háborút, amennyiben nem szerzi meg a Kaukázus vidékének olajmezőit.

Az olajkészletek folyamatos csökkenésével ismét előtérbe kerülhet az atomenergia használata, így azok, az Azerbajdzsánhoz hasonlóan viszonylag szegény országok tehetnek szert gazdasági előnyre, amelyek nagy mennyiségű uránkészlettel rendelkeznek. A tíz uránban leggazdagabb ország között található Dél-Afrika, Namíbia, Brazília, Üzbegisztán és Kína is.