Aljasság és nosztalgia: könyvek Kádár Jánosról és koráról

Kádár János a Szovjetunió kegyelméből Magyarországot irányító állampárt első embere volt 1956 és 1988 között, nevét történelmi korszak viseli. Erről a korról egyre kevesebbet tudunk, hiszen felejtenek és meghalnak a tanúk, ugyanakkor egyre többet is, azoknak a kutatóknak, újság- és emlékíróknak a jóvoltából, akik újabb és újabb szempontokból vizsgálják az időszakot.

Berecz János:
Kádár élt... (1. rész)
Duna Könyvkiadó, 235 oldal, 2995 Ft

Célkitűzés
Berecz János a nyolcvanas években KB-titkárként és a PB tagjaként az állampárt legfelsőbb vezetéséhez tartozott. Könyve - amelynek ez a kötete 1968-ig követi Kádár János pályafutását - nem memoár, hanem személyes élményekkel színesített, Kádárt ünneplő pályarajz. Célkitűzése egyszerű: bár többször hivatkozik úgynevezett tényekre, érvelése - vagy legalábbis az, amit a szerző annak tekint - mindannyiszor a népköztársasági időszak olyatén értékelésére fut ki, amely szerint Rákosi és környezete bűnös motivációból és eszközökkel irányította az országot, de az utánuk következők - így elsősorban Kádár János - a világpolitikai adottságok keretei között a lehető legjobban szolgálták a nép és a szocializmus ügyét. Ha nem lett volna az a nehezen magyarázható és ezért a könyvben megmagyarázni nem is nagyon próbált szerencsétlen affér - mármint Nagy Imre és társai kivégeztetése -, akkor Kádár gyakorlatilag makulátlan politikusként jönne ki Berecz értékeléséből. Olyan politikusként, akit csak az különböztet meg a proletariátus másik óriásától, József Attilától, hogy nem rímekben, hanem PB-határozatokban fejezte ki magát. Tekintve, hogy Berecz az ötvenes évek elejétől budapesti DISZ-aktivistaként fokozatosan emelkedett a nyolcvanas évekre a párt legbefolyásosabb vezetői közé, a rendszer és a főnök ilyetén ábrázolása alig leplezett önfelmentésnek is beillik.

Megvalósítás
Az idősebbek jól emlékezhetnek rá, milyen komikus nyelven beszéltek a funkcik a nyolcvanas években - és köztük is az egyik legkomikusabban Berecz János -, már az első oldalakon megdöbbent a felismerés, hogy ez tényleg és ennyire ilyen volt. A szöveg alapján nagy összegben mernénk fogadni rá, hogy Berecz a könyvet teljes egészében diktálta és azt kinyomtatás előtt sem ő maga, sem más olvasni tudó ember nem látta leírva. Meglepő, hogy Berecz épp csak annyira módosított szóhasználatán és érvein az 1956-os forradalom (akkor még ellen-) 30. évfordulójára készült Ellenforradalom tollal és fegyverrel című (Hollós Ervin egykori ÁVH-s tiszttel közösen írt) könyvében megismertekhez képest, amennyire a mai viszonyok azt minimálisan megkívánják. Berecz legszórakoztatóbb és egyben legvérlázítóbb tézisei között szerepel, hogy:
- Kádár és Nagy Imre közül előbbi választotta a nehezebb utat és a több áldozatot, hiszen míg Nagy Imrének a halál vállalása csak néhány nehéz percet okozó - a szerző nagyvonalú ítélete szerint erkölcsös és tiszteletre méltó - döntés volt, addig Kádárnak még évtizedekig kellett a nép érdekében vállalnia a gyilkosság vádját és az országvezetés nehéz terhét.
- Kádár (és Nagy Imre) egyik erénye az volt a Rákosi-korszak vezetői között és hozzájuk képest, hogy a szűkebb vezetésből csak ők nem voltak zsidók, így ők valóban az ország érdekét tartották szem előtt. Ez a párhuzam később is visszaköszön, szinte valahányszor Aczél György, a Kádár-korszak zsidó származású, meghatározó kultúrpolitikusa szóba kerül.
- Az, hogy '56-ban, a forradalom leverése után, a munkástanácsok nem maradhattak fent, az a munkástanácsok hibája, mert kompromisszumképtelenek voltak, pedig Kádár mindent megpróbált.
- A forradalom leverése után létrejött karhatalomnak sok igazságtalan váddal kellett szembenéznie, pedig ha voltak is túlkapások, alapvetően a fosztogatásoknak és a köztörvényes bűncselekményeknek vetettek véget, és szülő nőket vittek a kórházba.
- Kádár mai ítészei - itt szintén többször előkerül a "kispolgári értelmiség" kifejezés - nem lennének ilyen szigorúak, ha őket is jól megverték volna párszor, ahogy Kádárral tették Horthy és Rákosi börtöneiben
- A kádári konszolidáció korszakában és az után voltak ugyan hibák a rendszerben, de azok mindannyiszor abból eredtek, hogy a pártban nem mindenki járt el Kádár iránymutatása és szándéka szerint.

Forrás: MTI

Nosztalgia
A fentiekből talán kiderül, hogy Berecz számára Kádár a legnagyobb magyar történelmi személyiségek egyike, akit emberként legalább akkora tisztelettel övez, mint politikai vezetőként. A Kádár által fémjelzett időszak Berecz számára elsősorban jól működő tsz-eket, növekvő életszínvonalat, engedékeny és megértő társadalompolitikát és a kötöttségek közötti ügyes lavírozást jelenti. Figyelembe véve a szerző előéletét, nem is várható más, mint - néhány zavaró körülménytől eltekintve - az elvtársias légkörű, gyümölcsöző teljes felmentés. A decemberre ígért második kötetben - tekintve, hogy a szerző akkor már előbb mellék-, majd főszereplője volt az eseményeknek - ennek fokozódására számíthatunk.

Tanulság
Bizonyos értelemben nem is születhetett volna meg jobbkor ez a könyv, mint most, amikor - mintha a politikai intézményrendszer tehetne az azt működtető személyek teljesítményéről - jogos kétségbeesésükben sokan megkérdőjelezik a rendszerváltás értelmét. Berecz János munkája egy elektrosokk erejével hívja fel a figyelmet arra, hogy a rendszerváltás igenis értelmes volt. Sokat nevethetünk Berecz János könyvén, elsősorban a nyelvezetén, de azért nevethetünk rajta könnyen, mert ma már nem számít, nem befolyásolja a sorsunkat, hogy ő mit gondol. Bár vannak emlékeink, hogy milyen is volt a nyolcvanas évek, azt, hogy ennyire bornírt, ennyire hazug, ennyire színvonaltalan, ennyire ciki volt, könnyű elfelejteni.

Weyer Balázs