Visszatérő nehézbombázók, koravén fiatalok

A héten alaposan belelendül a lemezipar, és számos figyelemre méltó album jelent meg. 16 év után tér vissza a megöregedésre genetikailag képtelen B-52s, velük szemben éveket öregedett a Panic At The Disco, sikerrel birkózik meg a Crazy árnyékával a Gnarls Barkley, reményt keltően mutatkozik be a székesfehérvári Jacked, cseles lemezzel hozza a formát a Supergrass és a Raconteurs, matekdiszkóba hív a Foals, és táncparkettre menekül előre a Mystery Jets is a lemezajánlóban.

Foals: Antidotes

Várakozások: Az alig három éve alakult, idén első albumával jelentkező oxfordi Foalsnak minden esélye megvan rá, hogy 2008 egyik nagy befutója legyen, ráadásul az óceán mindkét partján. Az énekes-gitáros Yannis Philippakis vezette zenekar már tavaly észrevetette magát két ígéretes kislemezzel, illetve azzal, hogy az Antidotes-ot eredetileg ugyan a kortárs art-rock nagyágyú, a TV On the Radio agya, David Sitek producerelte, de mivel a tagok nem voltak megelégedve a végeredménnyel, saját maguk keverték lemezkészre az anyagot. Utóbbi húzásuk, illetve az, hogy a zenekart befuttató kislemez(-és klip)slágerek (Hummer, Mathetics) végül nem kerültek fel a debütre, bizonyítják, hogy egy öntörvényű zenekarral van dolgunk, ez pedig talán nem is hátrány ebben a kissé megrozzant neo-posztpunk közegben, amelyben a Foals is mozog.

Eredmény: A zenekar pedig szerencsére (többnyire) ambiciózus és fantáziadús módon építkezik a jól ismert táncos-urbánus-zaklatott poszt-punk alapokra, a letagadhatatlan hatások és a pár töltelékszám között is határozottan kitűnik az egyéni és izgalmas hang. Az angolszász szaksajtó ezt a progresszivitást a 'math-rock' címkével jutalmazta, ami első hallásra talán nem feltétlenül bizalomgerjesztő, hisz a popzenében valahogy mindig gyanús a "matekszakkörös" analógia, a túlgondolt, kibogozhatatlan dalstruktúrák, csak számítógéppel megfejthető ritmusképletek és egyebek, de a Foals esetében erről szerencsére szó nincs. Inkább afféle intelligens, precíz, nagyon aprólékosan kidolgozott tánczene ez, ami ugyan rosszabb pillanataiban inkább a Bloc Party-s túlpolírozottság felé húz, (ráadásul a hasonlóságot még Philippakis énekhangja is erősíti), de amikor le tudják magukról vetkőzni ezt a modoros, nagyvárosi búbánatot, és a diszkóra koncentrálnak, akkor többé-kevésbé hiba nélkül teljesítenek. Utóbbira remek példa a lemez első két, fúvósokkal is feldúsított száma (a "fehér-funk" The French Open, és az első kislemez, a teljes nu-rave mezőnyt lepipáló Cassius) amelyek bármikor állják az összehasonlítást a !!! és a Rapture hasonló szellemben fogant munkáival. A későbbiekben sajnos becsúszik néhány bosszantó, "Edge-es" (U2) gitárhang és Kelle Okerekés (Bloc Party) nyafogás, a dalok pedig nem mindig érnek fel a megálmodott és nagyon pedánsan megvalósított megszólaláshoz, de ha a tagok kb. 22-es átlagéletkorát nézzük, akkor ez még mindig több mint bizalomgerjesztő.

Kiknek ajánlható: A táncparketten is az ötletes hangszerelési megoldásokat figyelő hifistáknak.

Olyan, mint: Egy többet bulizó Bloc Party.

(SZSZCS)