Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Következő mérkőzések 
Ritka, hogy valakinek a megítélésében olyan egységes legyenek az emberek, mint a tragikusan korán, 47 éves korában, agyvérzésben meghalt Kaszás Attila személyében.
Drámai halála után egyből és folyamatosan, sokféle módon emléket állítottak neki.
Egy évre rá díjat alapítottak a nevével, amelyet azok a színészek kaphatnak meg, akik a színpadon túl, a szakma közösségteremtő, formáló alakjai lettek. A Nemzeti Színház termet nevezett el, domborművet csináltatott egykori társulatának tagjáról, Komáromban – ahová mindig hazavárták a felvidéki színészt - szobrot avattak tiszteletére, és róla nevezte el az őrségi Viszákon a Pajtaszínházat barátja, Szarvas József.
Az ország nagyon korán megismerte, és megszerette Kaszás Attilát, aki a közönség előtt semmit nem mutatott a kétségek között vergődő személyiségéből, amely gyakran elbizonytalanította abban, hogy igazán erre a pályára hivatott-e, és a sokszor gyötrő és megmagyarázhatatlan testi fájdalmakból, amelyeket viselt. Maga is elismerte, hogy jó volt az indulása, jó osztályba került - Horvai István és Kapás Dezső tanították - a főiskola befejezése után pedig jó kezekben folytatta a Vígszínház társulatában, legendás színészek között. Ruttkai Éva szellemisége számára meghatározó iskola volt, több alkalommal dolgoztak együtt. „Azt a fajta nyitottságot szeretném én is megtanulni, ami benne volt, mindenre nyitott volt az utolsó percig" - mondta egy tévés beszélgetésben.
Szerencsés időszakban éltük meg a pályakezdést, mert tisztán szakmai volt számunkra az indulás, a nyolcvanas évek. Koncentrált, csapatmunka, ami csakis a színházról szólt"
– emlékezik Szarvas József a vígszínházas közös indulásra.
Egy alkalommal, amikor az indulásról beszélt, akkor „szükséges bukásait" is felelevenítette.
Ilyennek érezte Weöres Sándor: A kétfejű fenevadban, Ambrus deák szerepét, de az Orlando alakításával sem volt elégedett, az Ahogy tetszik-ben, de azt is hozzátette, hogy valamiért a shakespeare-i figurákkal nincs igazán sikere.
Az 1984-es Színház című lap így ír a fiatal Kaszás bemutatkozó alakításáról A kétfejű fenevadban:
„A darab főhősét, Ambrust a fiatal Kaszás Attila játssza, érthető és leküzdetlenül maradt elfogultsággal. A gyakorlatlansága, merevsége azonban - mindaz tehát, ami különösen e rutinnal teli társulatban akár zavaró is lehetne a játék elején - a lezserség egyre bosszantóbb áradása közepette egyre inkább értékké válik..."
Maga Kaszás pedig így fogalmazott:
Fontos a bukás, mert fizikumomból adódóan, lehettem volna az ügyeletes fiatal hős, de mivel az elején megbuktam néhányszor, utána kisebb szerepeket kaptam, amelyekből borzasztó sokat tanultam"
- emlékezett.
A Csókos asszonyban 1987-ben viszont nagy sikert arat Dorozsmai Pistaként, Iglódi István rendezésében a Vígszínházban. A darabban „muzsikus lélekként, bohém fiúként" kiváló zenei képességét is megmutathatta: énekelt, hegedült, táncolt.
Talán ennek a szerepének is köszönhető, hogy A padlásban Presser Gábor és Sztefanovity Dusán már rá írta a Rádiós szerepét, amely örökre összefűződött a nevével, különösen a Fényév távolság című dal, amelyben az „örökre szépekről" énekelt.
Első komolyabb elismerését az Georg Büchner, Leonce és Lénában (1991, Eszenyi Enikő rendezése) Leonce szerepéért kapja. Az alakuló Budapesti Kamaraszínháznak nyitó produkciója lett a darab. A színész az Országos Színházi Találkozó legjobb férfialakításának díját is megkapta. A Színház című lap szerint,
Kaszás Attila mint Leonce különös átalakuláson megy keresztül a három felvonás során, és ez az átalakulás az előadás pályáját is meghatározza... Kaszás Attila maga a lustán elnyúló, de bármely pillanatban megéledhető, csillapíthatatlanul önkényes erőszak.
Itt játszanak együtt először a Valerio-t alakító Szarvas Józseffel,
emlékezetes jelenet amikor az általuk alakított figurák ellenpontjaiként, az erőszak (Leonce) és a bolondozás (Valerio), játékosan felpofozzák egymást. Szarvas úgy emlékszik, három-négy pofonváltás történt: igazi piff-puff, férfias pofon volt az!
Mi úgy tanultuk Horvaitól, hogy a csók legyen csók, a pofon legyen pofon, mert utána kezdenek az energiák felszabadulni.Tíz évig szakmai harmóniában dolgoztunk a Vígben Attilával és mondhatom, hogy jól álltunk egymásnak".
Kaszás Attila szavai szerint:
A Leonce és Léna előadása volt az, az akkori feleségem, Eszenyi Enikő rendezte, amelyik elhitette velem, hogy képes vagyok új energiákat mozgósítani, amelyek ki is szabadítottak a depresszióból."
Egy évvel a Leonce és Léna sikere után megkapja Jimmy szerepét, amelyről ő maga és a kritika is úgy beszél, mint a leginkább testhezálló karakterről.
Egyik legjobb szerepében a Dühöngő ifjúság Jimmyjeként perben és haragban állt a világgal.
Nem találta a helyét, elege volt mindenből, saját magából is. Pofon ütötte a szerep, Osborne indulatos darabjában tán több minden is volt, ami hasonlított az életéhez. Gyakran megkérdőjelezte önmagát: már jelentős sikereket aratott, amikor még mindig azon tépelődött, érdemes-e színésznek lennie, ne hagyja-e ott a pályát. Nem volt ebben semmi öntetszelgés, gyötrődött, lelki kínokat élt át, és ettől elmélyült a művészete. A fájdalmat meg tudta mutatni a deszkákon is..."- fogalmazott már a halála után egy visszatekintő írás.
A cikk folytatódik, lapozzon!
