Eunuchok lábnyomában?

Chris Patten EU-biztos előadása az európai tudomány finanszírozási lehetőségeiről.

A fentiek milyen összefüggésben állnak kutatási, fejlesztési és innovációs teljesítményünkkel? Egyrészt több mint meglepő lenne, ha a felsőfokú oktatásnak és az alapkutatásoknak nem lenne hatásuk a szélesebb kutatási szcénára. Másrészt az egyetemi kutatás alulfinanszírozása párosul az üzleti szféra alulfinanszírozásával. Az üzleti Európa jóval kevesebbet tesz az ügyért, mint az üzleti Amerika és Japán. A GDP-t nézve az európai cégek ilyen irányú befektetése egy évtizede a 2% körül stagnál, míg az USA-ban folyamatosan növekedett. Az Európa és Amerika, valamint Japán közötti jelentékeny különbség abból adódik, hogy az utóbbi két országban a vállalati szektor igencsak mélyen nyúl a zsebébe, ha kutatás-fejlesztésről van szó. Az eddigi összehasonlításaim főleg Európa és Amerika viszonylatában működtek, de hasonló számokat mondhatnék Bangalore-ból vagy Shanghaiból: az Ázsiában publikált tudományos dolgozatok száma meredeken nő (pl. a nanotechnológiai cikkeké). Indiában évente 260 000 mérnököt bocsátanak útjukra az egyetemek. Kínában a K+F-re fordított összeg 2010-re eléri a GDP 2%-át. Hamarosan nem csak attól kell tartanunk, hogy a legjobb kutatóink nyugatra mennek, de attól is, hogy keletre...

Mit tehetünk? Egyrészt fontos, hogy felismerjük a probléma nagyságát, és megértsük, hogy könnyebb megoldást találni rá, mint más, ránk zúduló gondokra. Arról se feledkezzünk meg, hogy óriási előnnyel indulunk, és hogy rendkívül gyorsan képesek vagyunk eredményeket elérni. Előnyeink közé sorolom az Európában fennálló életszínvonalat - összevetve a világ többi részének életszínvonalával. Van egy ázsiai mondás: jobb beállni egy rövid sorba, mint egy hosszúba. Mi a rövid sorban állunk. Nem csupán boldogulunk, hanem nagy egyetemeink és kutatóintézeteink vannak, melyeknek hosszú történelmük van, nagy hagyományaik és elkötelezett kutatóik. Még mindig világszínvonalú intézeteink és tudósaink vannak, bár nem annyi, mint amennyit szeretnénk. Csupán egy dologban szenvedünk hiányt: a bőkezű támogatásban. Számtalan elsőrendű vállalat működik Európában. Ne szégyelljünk példákat ellesni Amerikától, hogy fordítsunk a dolgok állásán! Nézzük csak meg, hogy Stanford - alig egy generáció alatt - hogyan vált üzleti iskolával is rendelkező campusból a világ egyik legnagyobb kutató egyetemévé. Minek köszönhető a varázslat? Főként a pénznek.

A cselekvés bizonyos elemeit nemzeti szinten, másokat európai szinten kell végrehajtani. Az EU-tagállamoknak előrébb kéne sorolni a felsőoktatás és a K+F ügyét. Ha a kormányok úgy határoznak, hogy a hallgató ne fizessen tandíjat, akkor ezt a pénzt az adófizetőktől, a vállalati szférától vagy a nagylelkű adományozóktól kell megszerezni. Ha a kormányok többet költenek, az a vállalatok pénztárcáját is tágabbra nyitja. Ami az adózást illeti, Írország esete példaértékű. Természetesen több magánadományra is szüksége van egyetemeinknek. Mindössze két európai egyetem kerülhetne fel arra a százötvenes listára, amelyen a magánkézből leginkább támogatott amerikai egyetemek szerepelnek.