Eunuchok lábnyomában?

Chris Patten EU-biztos előadása az európai tudomány finanszírozási lehetőségeiről.

Úgy tűnik, az Európai Közösség megértette a probléma természetét és a fenyegető veszély nagyságát. Eddig három megoldással próbálkoztak - ezek közül egy sikertelen volt, a másikban megvan a siker lehetősége, az utolsót pedig nem tudom mélységében értékelni.

Először is az Európai Közösség megpróbálta úgy módosítani az európai büdzsét, hogy más prioritások kerüljenek előtérbe - a versenyképesség, a növekedés és a kutatás-fejlesztés -, mint az ötvenes években kitűzött célok. Eddig kevés sikerrel próbálkoztak ebben az irányban. Másodsorban a Közösség eltökélt szándéka, hogy az European Research Centre (Európai Kutatóközpont) rút hernyóból csodás pillangóvá változzon. Emlékezzünk vissza az intézmény szerepére: eredetileg az amerikai National Science Foundation európai megfelelőjének szánták. Feladata az elsőrendű tanszékeken és intézetekben végzett úttörő kutatások támogatása. A Központot szakemberek (tudósok, akadémikusok, kutatók) fogják irányítani, nem pedig bürokraták vagy politikusok, s az ellenőrzése is különleges lesz. Az ösztöndíjakat a legjobbak fogják kapni, s nem a "juste retour" (igazságos visszatérítés) elve alapján osztják majd ki. A cél az lenne, hogy az intézménynek még kevesebb köze legyen a politikához, mint amerikai előképének. Ilyen szempontból kutatóinknak behozhatatlan előnyük van, hiszen a felvilágosodás-ellenes irracionalizmus sosem hatott kártékonyan a tudományra, kivéve az állatkutatásokat. Gondoljunk csak a lézerre vagy a DNS-re, s máris megértjük, hogy a végeredmény kereskedelmi szempontból sokkal jelentékenyebb lesz, azaz nem "öncélú" tudományról lesz szó. Vagyis az European Research Council (Európai Kutatási Tanács) a legjobb úton halad, és csupán egyetlen problémás kérdés van vele kapcsolatban: a költségvetésének a nagysága. És ez az a pont, ahol a harmadik felvetés kimenetele is kétséges. A Közösség felvetette a European Insitute of Technology (Európai "Műegyetem") létrehozását, amely mintegy az MIT-t lett volna hivatott lemásolni, s azt a hatást a regionális gazdaságra, melyet az MIT az USA észak-keleti részén kifejt. Bár én elolvastam az erről szóló előterjesztést, meg kell mondanom, találtam jónéhány vitás pontot benne. Valódi intézményről van szó, vagy egy virtuális közegről, amely a hálózatban való gondolkodást promotálja? (Tényleg szükségünk van erre?) Az EIT olyan műszaki és innovációs "zárdákat" akar létrehozni, melyek közül már működik jónéhány az én országomban is a Temze völgyében, valamint Kelet-Angliában, továbbá Franciaország keleti részén és Németország bizonyos területein? Mindennek mi az üzenete az olyan kiváló, a versenyt az MIT-vel felvenni képes intézmények számára, amelyeknek egész egyszerűen több pénzre volna szükségük ahhoz, hogy még jobb teljesítményt nyújtsanak? Úgy vélem, nem egy újabb intézetre van szükségünk, hanem a már meglévő egyetemek és kutatóintézetek kedvezőbb támogatására. Végül jegyezzük meg, hogy most, amikor az európai kutatási büdzsé erőteljes nyomás alatt áll, mi biztosítja, hogy az új szerv létrehozására fordítandó összeget nem abból a pénzből költenék el, amit egyébként az European Research Centre-en keresztül osztanának szét? Összességében úgy látom, ezen az ötleten még jócskán kell dolgozni, s az egészen közeli jövőre kell összpontosítani, hogy az ERC valódi sikertörténetté válhasson.

Az itt felsorolt érvek remélhetőleg az Önök számára is meggyőzőnek hangzanak. A demográfia új kihívások elé állítja Európát. A célunk, hogy Európa ne csupán a 21. századi történelem egyik mellékszereplője legyen, hanem fontos tényező. Mindezt úgy kell elérnünk, hogy a lakosság itteni aránya csökken, illetve a világkereskedelemben és -termelésben elfoglalt pozíciónk is gyengül. Katasztrofális következményekkel járna, ha a tudomány és oktatás területén is hasonló tendenciák érvényesülnének. Jóval fontosabb dolgokról van itt szó, mint a GDP növekedése. Az alapvető értékeink számítanak: a nyitott, kíváncsi, plurális társadalmak működése és civilizációnk életképessége. A civilizációk felemelkednek és elbuknak, mindegyiknek vannak úgymond sötét korszakai. A 15. században Kína hátat fordított a világnak, szeszélyesen sutba dobva technikai fejlettségét, elsőrendű szerepét a Föld fejlődésében mind politikai, mind kulturális, mind kereskedelmi értelemben. A civilizációk tehát önmagukat is képesek elpusztítani, és úgy látszik, a változás irama jelenleg jóval gyorsabb, mint akkoriban, amikor a kínai eunuchok elérték, hogy nagyszerű nemzetük a porba hulljon.

Európa jövőjét, a mi jövőnket a modern eunuchjaink határozzák meg? Talán nem. De ebben a pillanatban nem mernék fogadni erre. A válasz a mi kezünkben van.