A különleges út, amelyre régóta készül az ember

Vannak akik spirituális okokból, mások a lenyűgöző tájak és a túrázás élménye miatt indulnak el az El Camino valamelyik útján. Gyorsan kiderül, hogy sokkal többet tartogat mindegyik, mint egy zarándokút. Fillérekből kihozható egy éjszaka a zarándokszállásokon, ahol mindig különleges társaság gyűlik össze és könnyen lehet új barátokat szerezni. A túrautak elképesztő tájakon vezetnek keresztül, közben könnyű elmerelni a saját gondolatokban. Útinapló a Szent Jakab zarándokútról.

Santillanában bár volt szállás, ennek ellenére folytattuk az utunkat, hogy aznap eleget haladjunk. Egy viszonylag közeli falut néztünk ki, ahol egy elég nagy befogadóképességű albergue működik, arra számítottunk, hogy ott majd kapunk szállást.

Két óra gyaloglás után értünk Caborredondoba.

Az alberguében egy kedves fiatal nő fogadta a zarándokokat. Az akcentusa erősen gyanússá tette számomra, a gyanúm pedig megalapozottnak tűnt, a hölgy magyar volt.

A cuccaink elhelyezésére szekrényt használhattunk, a táskát nem lehetett bevinni a hálóterembe.

Mielőtt vacsoráztunk volna kiültünk a falusi kocsma elé sörözni. Vacsorára zöldséges rizst kaptunk. Eddig minden albegue-ben, ahol vacsorát adtak, az étel mellé felszolgáltak néhány üveg bort is, illetve a saláta is gyakori elem az étkezésekben.

Vacsora után megkínáltak minket egy tálca saját készítésű süteménnyel. Az egyik lány elmondása szerint helyi, azaz cantabriai édesség, ami nagyon népszerű azon a vidéken, quesada pasiega a neve.
A lányok biztatására itt is többet adtunk a szokottnál, túl szimpatikus volt a hely és a tulajdonos is ahhoz, hogy éppen vele fukarkodjunk.

Reggel nyolckor indultunk útnak, néha együtt, néha egymástól távolabb haladtunk, ha volt kedvünk, akkor beszélgettünk. Délutánra Comillasba értünk, ami egy közepes méretű üdülőváros, közvetlenül a Vizcayai-öböl partján. A településen kevés zarándokszállás működik, ezek pedig hamar megteltek. Némi városnézés után úgy döntöttünk, hogy mivel a következő olyan település, ahol van albergue nagyon messze van, Comillasban éjszakázunk, jobb híján az egyik olcsó hotel négyágyas szobáját vettük ki.

Ez fejenként 25 euróba került, ami normális körülmények között nem számít drágának, de a zarándokköltségvetésnek soknak tűnt.

Mielőtt elfoglaltuk volna a szobát, egy nagy élelmiszerüzletben ételt vettünk és a belváros egyik zugában megebédeltünk. Újra összedobtuk, amink volt, vettünk lazacot és kéksajtot is, csomagolt sonkát és egyéb finomságokat. Az étel valamivel drágább, mint otthon, de a nagyáruházak árai elfogadhatóak, rengeteg a spanyol termék a polcokon.

Fáradtak voltunk, alig vártam, hogy zuhanyozhassak, ami egyébként a zarándok mindennapok csúcspontja.

Kicsit lehangoló, ha egy hotelben kell megszállni. Ezekből a helyekből hiányzik az az atmoszféra, amit a zarándokszállások nyújtanak.

A következő napok útiterveit Zsolt, Cassandra és Sophie készítették. A Comillasban töltött nap után úgy döntöttünk, hogy újra egy hosszabb távot teszünk meg. Arra törekedtünk, hogy olcsóbb, zarándokokhoz méltóbb szállást szerezzünk a következő estére.

Másnap Colombresbe érkeztünk, egy újabb kék ház, amiben egy panzió-szerű albergue működött. A szokásos rutin után kimentünk egy közeli bárba. Kiderült, délután táncoktatás folyik, tulajdonképpen egy sör áráért komplett műsort kaptunk. A lehetőség ellenére nem sokat nézegettük a táncosokat, az asztalokon átívelő beszélgetés sokkal érdekesebb volt.

Másnap egész nap borús idő volt, időnként eleredt az eső.

Újra a part mellett vezetett az utunk, bár az idő nem volt kedvező a fürdőzéshez, látványnak lenyűgöző volt, a domboldalakról gyakran megálltunk rácsodálkozni a tájra.

Sok helyen furgonokban éjszakázó szörfözők várták a megfelelő alkalmat, rengetegen jönnek Németországból erre a vidékre, hogy a hullámlovaglásnak hódoljanak.

Jócskán délután volt, mire Llanesbe érkeztünk. Itt több albergue is működik, így volt lehetőségünk válogatni is. Az általunk választott szállás egy egészen különleges albergue volt. Egy működő vasútállomás épületét alakították át zarándokszállássá. Időnként vonat ment el az épület mellett levő síneken, a peronon emberek várakoztak. Az állomás épületében szobákat alakítottak ki, a konyha és a közösségi tér egykor váróterem volt.

Ennek az albergue-nek is elfogadható ára volt, mindössze 12 euró, amit a konyha felszereltsége miatt különösen kedvezőnek éreztem. Nem elhanyagolható, hogy itt is volt mosógép, ahol ki tudtuk mosni minden ruhánkat.

Másnap lassan haladtunk, sokszor találkoztunk az út során az öböl vizével, rengeteg szép sziklás rész van errefelé, néhol pedig csendes falvakon, legelők mellett vezetett az út. Kora délután az eddigi legkülönlegesebb szállásra érkeztünk. Egy igényes faházat találtunk, rendezett kerttel, a kertben zuhanyzó és egy jurta volt. Fél órát várni kellett, amíg kinyitották az ajtót, de a meglepetés csak akkor jött. A fogadásunkra kiérkező fiatal német lány elmondta, hogy

csak úgy léphetünk be a csodaszép faházba, ha az udvaron lezuhanyzunk, levesszük a ruhánkat és a kikészített kosarakból választunk magunknak ruhadarabokat, csak az alsóneműnk maradhat rajtunk.

Az épület egy hihetetlenül modern passzív ház volt, amelyet rendkívül igényesen alakítottak ki. A ruhacserének pedig az az oka, hogy a házigazda elmondása szerint a zarándokok időnként ágyi poloskát hoztak be magukkal, ami hamar elszaporodott a házban. A harmadik invázió után a tulajdonos úgy döntött, hogy a zarándokholmik a tornácon maradnak, egy fonott táskában lehetett behozni a legszükségesebb személyes holmikat.

Vacsorára a ház tulajdonosa is megérkezett, egy idős, magas, elegáns Belgiumban született francia nő. Megtudtuk, hogy ő is többször végigjárta a Caminot. Ezen a környéken korábban nem volt albergue, ezért elhatározta, hogy épít egyet a saját pénzéből.

A szállásért és a vacsoráért is felajánlást fogadtak el, amit egy perselybe kellett bedobni. A ház személyzetét önkéntesek adták.

Amikor mi ott voltunk, egy német és egy perui lány volt alkalmi önkéntes. Ez egyébként bevett szokás a zarándokszállásokon, hogy a világ minden pontjáról érkező önkéntesek végzik a napi feladatokat.

Vacsora közben megismerkedtem egy angol férfivel, aki elmesélte, hogy sok évvel ezelőtt az Egri Bikavér volt az egyik legkedveltebb és legolcsóbb bor az angliai üzletekben.

Mivel nem voltam elég szemfüles, ezért csak egy matracon kaptam fekhelyet magamnak, le kellett volna stoppolnom egy ágyat. Ennek persze semmi jelentősége nem volt, a matracon is kifogástalan volt az alvás. Reggel az egyik önkéntes halk gitárjátékkal és énekkel ébresztette a társaságot. Más esetben nem esett volna ilyen jól, jobban szeretem csendben kezdeni a reggeleket. Kint még sötét volt, bent kellemes sárga fény.

A cikk a következő oldalon folytatódik!