Juno-szindróma

Egy tizenéves, középiskolás lány terhes lesz - hogyan tovább, ha az abortusz kizárt, de a gyerekneveléshez még ő maga is gyerek? A kérdés egy múlt heti mozipremier, a Juno című amerikai film kapcsán vált aktuálissá, ám a válasz túlmutathat az ideális reakciókat bemutató, és a tökéletes megoldást vázoló, édes-bús történeten. Feldolgozható-e egy tinédzser számára a terhesség, és a gyerekről való lemondás traumája?

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az örökbefogadás nem minden estben ennyire sima és egyszerű: az egyesület honlapján olvasható történetekből kiderül, vannak olyan örökbefogadó szülők, akik többször is hiába élték bele magukat, hogy magukhoz szoríthatják a kisbabájukat, mert az "életet adó anya" az utolsó pillanatban meggondolta magát. Ehhez ugyanis joga van: a gyerek mindaddig nem lesz az örökbefogadóké, amíg a gyámhatóság előtt a vér szerinti szülő le nem mond róla.

A vér szerinti anyák nem szívesen nyilatkoznak, de talán szavakkal le sem írható, milyen vihar zajlik a lelkükben. A fórum bejegyzésekből viszont kiderül, hogy vannak, akik évekig gyászolják a babát, annak ellenére, hogy pontosan tudják: a kicsi érdekében hozták meg a döntést, és a gyerek jó körülmények között, a legnagyobb szeretetben cseperedik.

Egy csapásra felnőni

Természetesen az sem ritka, hogy valaki, fiatal kora ellenére maga akar gondoskodni a babájáról. Sáráék tudatosan akarták és tervezték a gyereket, épp azért, hogy összeházasodhassanak: Sára ugyanis még kiskorú volt, és nem akartak várni.

"A szüleim érthető módon nem nagyon örültek a hírnek, de az elszántságomat látva beletörődtek" - meséli a ma már felnőtt asszony. "Az is természetes, hogy megkérdezték - nem is egyszer - tudom-e, mindez mivel jár, mit veszek a nyakamba, sőt, a gyámhatósági procedúra során is többször nekünk szegezték a kérdést, tudjuk-e, mekkora felelősség egy gyerek."

"Bár sosem mondták ki, de érzetették, hogy ésszerűbb döntés lenne a terhesség megszakítás, hiszen ők azt szerették volna, ha előbb befejezem a középiskolát, utána egy egyetemet vagy főiskolát. De nem bizonytalanított el egy percig sem."

Sáráékat a kicsi babával az első időkben a férj szülei fogadták be, ők pedig elkezdtek a gyűjteni az önálló otthonra.

"Egy csapásra fel kellett nőnöm, nem élhettem tovább a gondtalan diákéveket, hiszen felelősséggel tartoztam azért, akit a világra hoztam. Korábban kiszolgáltak, a széltől is óvtak, így ez igen komoly változás volt az életemben. Két hónap alatt kellett megtanulnom főzni, korábban azt sem tudtam, hogyan készül a tojásrántotta, hogyan kell mosni, melyik végén kell megfogni a porszívót. Igaz, a kisbaba gondozásában az édesanyámmal való beszélgetések segítettek, meg az, hogy a nővérem jóval idősebb volt, így az ő gyerekeit sokat dajkáltam."

Sára soha nem bánta meg a döntést. Az egyetlen, amit másképp csinálna, hogy ma már jobban kihasználná a lehetőségeit és továbbtanulna.

"De ezt sem a gyerek, hanem sokkal inkább a saját akaratgyengeségem számlájára írom, hiszen az érettségit is anyaként szereztem meg, simán belefért volna egy felvételi."

Sára gyerekei ma már több diplomás felnőttek. Soha, semmiben nem szenvedtek hiányt, még akkor sem, amikor a nagy szerelem már a múlté volt, és Sárának - igaz addigra felnőtt fejjel - egyedül kellett gondoskodnia róluk.

Már az óvodában anya

Tari Annamária pszichoterapeuta szerint vannak olyan fiatal lányok, akik szinte az óvodában készülnek az anyaságra.

"Az ilyen lányok egészen kicsi koruktól fogva szívesen babáznak, és akár 12-13 éves koruktól kezdve azt mondják, hogy ők nagyon szeretnének anyák lenni. Ez az érzés általában megmarad, így 15-16 évesen olyan ábrándos kamaszlányok lesznek, akik arra a kérdésre, hogy mit tennének, ha teherbe esnének, könnyen a rávágják, hogy megtartanák."

"Létezik egy másik csoportja is lányoknak, akik, ha a tinédzserkori terhesség szóba kerül, teljesen racionálisak és higgadtak, mert nem felejtik el, hogy jó pár évig más feladataik lesznek."

A szakember szerint egy átlagos 14-17 éves kamaszlány sem pszichésen, sem érzelmileg nincs felkészülve az anyaságra.

"Általában nem rendelkezik azokkal az érzelmi kapacitásokkal, ami ahhoz szükséges, hogy egy gyereket ellásson" - mondja a szakember. "A tinédzserkori fantázia, hogy nem baj, ha terhes leszek, megtartom, és lesz egy szép, élő babám - nyilvánvalóan nem felnőtt anyai gondolatok."

Elviselhetetlen pillanat

Tari Annamária szerint a gyerekről való lemondás, vagy az abortusz lelki súlyát igazásból fel sem tudja fogni egy tizenéves.

"Ez egy olyan élmény, amit az akkori érzelmi kapacitásai szerint másképp él meg a gyerek, mint mondjuk öt év múlva. Tehát a 'happy end' adott pillanatban nagyon megnyugtatónak látszik, de pár év múlva, amikor már felnőtt nőként gondol arra, mit tett 15 évesen, akkor újra kialakulhat egy érzelmi trauma."

A pszichológus szerint az abortusz emléke is jó néhány évig kísért, annak ellenére, hogy úgy tűnik: egy orvosi megoldással rendeztük a helyeztet, és következhetnek a sima hétköznapok. A gyerekről való lemondás talán még ennél is nehezebb lehet, hiszen a terhesség kilenc hónapja pont azt szolgája, hogy az anyai ösztön kiteljesedhessen.

"Elviselhetetlenül nehéz az a pillanat, amikor egy másik nő karjába adod a gyereket, és lemondasz róla. A filmekben általában ez az utolsó kép: azt látjuk, ahogy a kislány az édesanyja vállán zokog, és csak sejthető, hogy marad egy nehéz családi hordalék. Ez azért igazán veszélyes, mert egy 15-16 évesen egy tinédzser látszólag könnyedén átlibben egy ilyen érzelmi teher felett, amibe 10 évvel később szinte belerokkan."

És a védekezés?

A felnőtt agyban persze azonnal felmerül az a kérdés, miért nem védekeznek ezek a lányok, amikor több csatornán is felhívják a figyelmet ennek fontosságára?

"Csak felnőtt nőként gondoljuk azt, hogy egy kamaszlánynak ezzel a felelősségérzettel rendelkeznie kellene - csakhogy nem rendelkezik" - válaszolja a pszichológus.

"Ennek a problémának a valódi felelősségét, és a valódi súlyát, csak a felnőtt érzékeli, nem pedig a gyerek. Ő képtelen rá, nincs erre kapacitása. Neki ez még nem több, egy ijesztő mondatnál. Ugyanabba a kategóriába sorolja, mint azt a figyelmeztetést, hogy éjszaka menjen haza, mert le fogják ütni az utcán."

Tari Annamária szerint sem a szülők, sem a nőgyógyászok nem értik, amikor ott áll előttük a gyerek vállvonogatva, hogy miért nem védekeztek.

"A gyerek pedig nem tud a felnőtt számára elfogadható magyarázatot adni, hiszen a számára a veszély adott esetben nem látszik olyan komolynak, hogy emiatt kínos beszélgetésbe bonyolódjon a fiújával, vagy felvállalja azt a cikis helyzetet, hogy óvszert vásároljon egy patikában. Amit elvárnának a felnőttek, hogy kezelje helyén a helyzetet, ahhoz plusz tíz év kell."

Kovács M. Veronika