Az ártatlan gyermek mítosza

Éppen száz éve vitték először színpadra Sir James Matthew Barrie Peter Pan, a fiú, aki soha nem nő fel című darabját. Negyven évvel korábban íródott az Alice Csodaországban. A fantáziavilágban játszódó gyermekmesék nagy korszaka volt ez. A következő évtizedekben születtek olyan mesekönyvek, mint a Doktor Doolittle (1920), a Micimackó (1926), a Bambi (1928), Babar története (1931), ugyanabban az évben a Miki egér első kötete, majd 1934-ben a Mary Poppins, 1943-ban a Kis herceg. A többi halhatatlannal együtt a Peter Pan sem kerül le műsorról, készült belőle musical, rajzfilm és persze könyv, sok kiadásban. Vajon mi lehet sikerének a titka?

Barrie, a Peter Pan szerzője vidám, ártatlan és szívtelen gyerekekről beszél. De miért szívtelenek? Ahogyan azt a pszichopátiával foglalkozó írásunkban is érintettük, az empátiás beleérzésre képtelen emberek sokszor kegyetlennek tűnnek, mert nem is érzékelik, hogy fájdalmat okoznak. A gyengébb társaikat terrorizáló, sőt lövöldöző iskolások riasztó képet mutatnak a gyermeki, kamaszkori szívtelenségről. Felmerül a kérdés, hogy ki tehető felelőssé, ha egy gyerek nem tud együtt érezni másokkal.

Kathleen Kelley-Laine Párizsban élő magyar pszichoanalitikus abból a szép metaforából indul ki, hogy egy gyermek súlyát az anya karjai között nyeri el. A súlytalan, túl korán kirepülő, helyét nem találó, felnőtté válni nem tudó gyermek esetében biztosak lehetünk abban, hogy anya és gyermeke között nem jött létre az a találkozás, ami megfelelő kötődést, kölcsönös, empátiás kapcsolatot hoz létre. Mozgékonysága, "röpködése", kalandkeresése és vidám felelőtlensége tulajdonképpen örök keresés, az elmulasztott egymásra találás hajszolása. Az ilyen gyerekek, ha társadalmilag szerencsésebb helyre születnek és okosak, sokra vihetik. Ha rossz helyre születnek, akkor érzelmi sérüléseik következtében kialakuló antiszocialitásuk nyersebb formákban bontakozik ki.

A gyerekregényeket felnőttek írják, és a gyereket olyannak mutatják be, ahogyan a felnőtt fantáziában él, és ahogyan a felnőttek gondolják, hogy mit szeretne a gyerek látni. Manapság ehhez hozzá jön a nézettségi mutatók meghatározó szerepe is. Ebben a világban a szomorú gyermeket nem szeretjük látni, legfeljebb harmadik világbeli éhezők támogatását kérő plakátokon, mert az jó messze van tőlünk.

A vidáman és könnyedén repkedő Peter Pan lényegében szomorú gyerek. Ezt a sokféle feldolgozás ritkán domborítja ki, miközben az eredeti történetben nagyon sok utalást találunk erre a lappangó szomorúságra. Szűnni nem akaró vonzerejét valószínűleg ezzel a kettősséggel tartja fenn.

Lust Iván