Kedves Szendi Gábor!
Érdeklődéssel olvastam a hiperaktivitásról szóló cikkét. Logopédus vagyok, diszlexiajavítással foglalkozom. Teljesen egyetértek azokkal a szakemberekkel, akik a gyógyszert nem tartják megoldásnak a mássággal szemben. Pár éve, amikor Kocsis Franciskát iskolatársai megölték, emlékszik rá, a Vadaskerti iskola tanulója volt, a kis tetteseket Ritalinnal kezelték.
Felhívtam az oktatás egyik jeles egyéniségét, és megkérdeztem, miért nem hagyják abba A gyógyszeres kezeléseket? A válasz meglepő volt. Tessék elképzelni, mit csinálnának, ha nem kapnák a gyógyszert? Mégis mit csinálnának? Mit tehetnének ettől rosszabbat, mint azt, hogy megölik társukat? Nos, a mai oktatási rendszer semmilyen másságot nem tűr el. Hiába erőltetik az integrációt, zsákutca. Amikor a jó képességű diszlexiás, diszgráfiás gyermekeknek gombamód szaporodnak az osztályok, ahová a szülők kimenekítik gyermekeiket, ne csodálkozzunk a Ritalinnal történő kezeléseken.
Már azt is nehezen viseli a mai rohanó tempó, ha a gyermek egy kicsivel lassúbb. Ugyanakkor az iskolák sem képesek a gyermek igényeihez alkalmazkodni. Szinte naponta látok kézzel írott dolgozatokat (mármint a tanár írja kézzel és lefénymásolja), ami egy olvasási gondokkal küzdő, de bármelyik gyermek számára olykor nehezen olvasható szöveg. Ezt kell elolvasnia, értelmeznie és a matematikafüzetben megoldania.
Vajon a titkárnő miért nem szerkeszti be és nyomtatja ki, hogy legalább
megkönnyítsék a gyermek helyzetét?
Minden cikkért nagyon hálás vagyok, ami a mai oktatással, gyermekekkel
foglalkozik. Sajnos egy olyan országban, ahol a fiatalok 25-35%-a nem érti az olvasott szöveget, sokkal-sokkal több ilyen cikk kellene.
További sikeres munkát!
Egy logopédus tanárnő
Köszönöm levelét, megerősít abban, hogy fontos bizonyos közérdekű témákat itt az [origo]-n tárgyalni, mert olykor illetékes fórumokon nem esik szó róla. Levele több mint egyetértés, úgy vélem, hozzá is tett a cikkhez.
Üdvözlettel,
Szendi Gábor