Férfi bébiszitterből soha nem lesz pótpapa

Sződy Judit pszichológus várja leveled gyermeknevelés, gyermekvárás témakörökben. Akkor is írj bátran nekünk, ha gyermekednek vannak lelki gondjai. Összeállításunkban a hozzá érkezett levelekből és Judit válaszaiból gyűjtöttünk egybe egy újabb csokorra valót.

Márciusban leszek 32 éves, és tavaly év végén született meg első gyermekünk, egy kisfiú. Nagyon vártuk már, de nem jött össze túl gyorsan, illetve korábban úgy ítéltem meg, hogy sem én, sem a körülményeink nem alkalmasak még arra, hogy gyermeket vállaljunk. Mostanra azonban talán én is megértem szellemileg erre a feladatra (belátom már, hogy a család fontosabb, mint a karrier) és a körülményeink is rendezettek - egy szép kertes házban élünk férjemmel békében, szeretetben.

A kérdésem lényege az: mennyi ideig maradjak itthon kisfiammal? Eddig egy külföldi tulajdonú nagyvállalat középvezetőjeként dolgoztam, és onnan mentem szülési szabadságra. Elvileg a szerződésem olyan, hogy ugyanolyan beosztásba kell visszavenniük (vagyis középvezetőnek), mint ahogyan eljöttem.

Mivel a férjem is itthon van és itthon dolgozik, ezért most mindketten sok időt és figyelmet tudunk fordítani kisfiunkra.

Eredetileg azt gondoltam, hogy csak egy évig maradok itthon, hiszen a férjem a továbbiakban is itthon lesz, illetve anyósomat is városunkba költöztettük, így szükség esetén ő is segítségünkre lehet. Azonban néhány könyvet elolvasva arra jutottam, hogy mégis érdemesebb lenne legalább 2 évig itthon maradnom a gyerekkel, hiszen egy- és kétéves kora között annyi csodálatos fejlődésen megy keresztül, amelyek nyomon követését kár lenne kihagynom.

Szerencsére anyagilag meg tudjuk oldani azt, hogy akár egy, akár két évet essek ki a munkából, így tényleg a gyermekem érdeke az, amit szem előtt szeretnék tartani.
Nyilván felmerül az is, hogy munkahelyemen esetleg hátrányosabb helyzetbe kerülök akkor, ha két évre maradok itthon, de azt hiszem, hogy megéri a csere. Felmerül bennem az is, hogy jó-e az, ha ennyien körülvesszük állandóan fiunkat (férjem is, én is - gyakran anyósom is) - nem teszi-e az elválást nehezebbé majd az, amikor oviba kell, hogy járjon? Te mi tennél a helyemben?

Visszakérdeznék: mikor kell döntened? Ha jól értem, a babád még csak pár hónapos. Nagyon sokféle hatás érhet az alatt az egy év alatt, ami előtted áll az eredetileg "kijelölt" időpontig. Akár az is, hogy beleszeretsz az anyaságba, az otthonlétbe, a babádba, és (épp amiről írtál) nem szívesen hagyod ott a (számomra legalábbis) legizgalmasabb korszakban a kicsit. De az is lehet, hogy úgy érzed majd, jó lenne újra a munkatársak között mozogni, és intézkedni, döntéseket hozni, a többiek munkáját irányítani. Ahogy olvasom a leveled, azt érzem, a második verzióra kisebb az esély, de hagyjuk nyitva ezt a kérdést.

Vajon miért írom ezt, hiszen a "rendes" pszichológus azt mondja, hogy a gyerek érdekében az anyának legalább három évig otthon kell lenni. Nos, megmagyarázom: a gyerek életének első három évében nem konkrétan az anya személyére van szüksége - akármilyen is legyen az -, hanem az érzelmi biztonságra.

Az első hónapokban - inkább az első évben - ezt valóban akkor kapja meg a gyerek, ha az anya többnyire vele van, és dajkálja, ringatja, dédelgeti, "beszélget" vele, vagyis kielégíti az anyai közelség iránti igényét. Hat-nyolc hónapos kor között a gyerekek a külvilág felé is jelzik, hogy tudják, ki a mama (pl. nem szívesen veszik, ha idegenek veszik ölbe vagy macerálják őket). Ám ebben a korban indul meg a helyváltoztató mozgás is - érzelmi közeledés, fizikai távolodás egyben -, nem egyszerű korszak. A gyereket mintha zsinóron rángatnák: a mama biztonságos közelsége és a felfedezni való világ is vonzza. Ha továbbra is megtapasztalja, hogy az anya minden pillanatban, minden fizikailag vagy érzelmileg problémás helyzetben mellette áll, akkor nagyobb valószínűséggel mer majd jobban eltávolodni, és könnyebben engedi el a mamát később - hiszen biztonságban érzi magát a nagyvilágban.

Egyéves kor előtt tehát az a jó, ha minél több időt tölt együtt a gyerekkel az anya, ha munkába is áll, csak néhány órára hagyja másra a gyereket. Ez lenne jó egyéves kor után is - de csak akkor, ha az anya megfelelően érzi magát ebben a helyzetben. Ha egész nap feszült, ha belefáradt a mindennapok monotonitásába, ha nincs fizikai, lelki segítsége, akkor nem tud a gyerekének érzelmi biztonságot adni. Ilyenkor az a legjobb, ha keres valami olyan elfoglaltságot, ami egy héten egyszer-kétszer kimozdítja, föltölti, felfrissíti. Az is lehet, hogy a munkába való visszatérés segít rajta, lehetőleg félállásba, és úgy megoldva a gyerekvigyázást, hogy állandó, ismerős, szeretett személy gondoskodjon a kicsiről. Ennek a személynek lehetőleg csak a gyerek legyen a dolga. Az egy és két év közötti időszak nagyon izgalmas, érdekes, de bizony mozgalmas is. Nem túl sok olyan egy-, másfél évest láttam, aki mellett nyugodtan lehet otthon dolgozni...

Tehát: mit tennék a helyedben? Nézzük, mit tettem: a nagyokkal még otthon voltam, bár tanultam és újságírtam, mindegyikük mellett. Ez összesen tíz év volt, ilyen "félárbocon". A kislánynál már éreztem, hogy nem megy tovább: másfél évesen bölcsibe adtam, ahol majd kétéves koráig csak délelőttös volt. Ez a négy "szabad" óra kellett, hogy föltöltsem magam, és értékes munkát adjak ki a kezemből. Kétéves korától már ott is aludt a bölcsiben, de ébredés után elhoztuk. A bölcsin kívül többnyire velem volt, mind a ketten jól viseltük ezt az időszakot (három és fél éves koráig szopott).

Meggyőződésem, hogy jobb volt a viszonyunk, mintha itthon nyüglődtünk volna egymással egész álló nap. Viszont tudom, hogy az első fiam mellől nem vágytam el sehová. Élveztem a gyerek csodáját, és éreztem, hogy nagyon sokat tanulunk egymástól, megmaradt bennem a fejlődés (mozgás, beszéd, érzelmi kötődés) minden egyes mozzanata. A kisebbek babakorára már nem emlékszem ilyen tisztán. Hát, ezt tettem én. De ez én vagyok. Mindenkinek meg kell találnia a saját útját.