Signoritól Natorovig - a magyar foci légiósai

A magyar futball egyik legnagyobb és legjellemzőbb ellentmondása, hogy míg szakembereink évek óta egyöntetűen hitet tesznek a hazai fiatalok szerepeltetése mellett, az átigazolási időszakokban ennek ellenére sokszor követhetetlenül töltik fel a csapatok kereteit ugyancsak vegyes minőséget képviselő külföldi játékosokkal. Az idegenlégiósok jelenléte persze a világ legtöbb helyén természetesnek számít, szerződtetésükre normális esetben olyankor kerül sor, ha képesek valami pluszt adni az adott csapat játékához. A messziről jött ember aztán nem mindig váltja be a hozzá fűzött reményeket, mint ahogy a hazánkban a kilencvenes évektől fogva megfordult több száz vendégmunkás között is akadtak jó futballisták és egészen elképesztő melléfogások is. Nosztalgia-összeállításunkban a teljesség igénye nélkül megemlékezünk légiósaink legjaváról, csakúgy, mint a legérthetetlenebb tranzakciókról az internetről igazolt védőtől a karikalábú csatáron át a csomagban vásárolt különítményekig.

Győrben a 90-es évek közepén zairei válogatott is akadt, Adede Moke azonban olyan rossz futballista volt, hogy a győri drukkerek rémálom-válogatottjának is csupán a B csapatába fért volna be. El is terjedt a pletyka, hogy a játékos inkább embercsempészettel foglalkozott, s csak főállásban űzött mellékfoglalkozása volt a labdarúgás. A brazil és a magyar liga után az osztrák SC Schwanenstadt igazi levezetés volt neki is...

A nyugat-magyarországi városban az ezredfordulón valósult meg az első flottacsomag, az ETO-t elárasztották a szerb, horvát és macedón légiósok, így érkezett Jovo Aranitovic, Daniel Gjosevszki, Goran Jovanovic, Danijel Krivic, Nebojsa Vukosavljevic, Hrovje Jancetic, Marko Kartelo, Dejan Peric és Alekszandar Bajevszki - közülük csak utóbbi kettő ért meg legalább két szezont a bombaerős NB I-ben.

S maradjunk még Győrben egy idei jó sztori kedvéért: az ETO FC csapata július elején - engedve a játékos menedzserének, egy videofelvétel megtekintését követően kínált négyéves szerződést az FK Rad Beogradtól érkező középpályásnak, Vladimir Tintornak. Két héttel később a csapat felbontotta a szerződést, mert kiderült, a futballista még a magyar szintet sem üti meg...

A Ferencvárosnál sem szűkölködtek a melléfogásokban, ezek közé sorolhatjuk a szlovákiai Csoknay Norbertet, aki siófoki színekben gólt lőtt az Üllői úton, ez elegendőnek is bizonyult, hogy szerződtesse a klubvezetés. Dragan Crnomarkovic elkötelezettségét jelzendő az FTC betűket is a hajába nyiratta, sok vizet azonban nem zavart, ám a védőválságra jellemző, hogy nemcsak Poklepovicnál, de még Csank János idején is szerepet kapott a zöldeknél.

Az albán Zenun Selimi, az algériai Nacer Bouiche és a macedón Bajevszki leglább szerzett néhány gólt, a dán Kenneth Christiansennél is láttunk már jobb középpályást, de hogy az algériai fogorvos, Mezianet Touati vagy az argentin Carlos Alberto Correa hogyan kapott szerződést, talán már örökre rejtély marad.

A brazil Alex Monken Arruda is egyetlen mozzanattal hívta fel magára a figyelmet: a Hajduk elleni BL-selejtezőn büntetőt hibázott. Pedig a jószemű vezetők még öccsét, Alent is szerződtették, sajnos azonban a családi csatársor sohasem állhatott össze.

Nos, nem ők voltak az első brazilok, a '90-es évek elején egy Oliviera nevű játékos próbajátékra érkezett, de ránézésre is 40 felettinek tűnt, az öregfiúk-csapatba pedig nem szokás csak úgy igazolni valakit. (A csúcs amúgy is Mihai Majaru volt, az 1986-os BEK-győztes játékos - aki amúgy Bölöni mellett a másik Steaua-futballista volt, aki büntetőt rontott a Barcelona elleni fináléban - olyan pocakosan érkezett, hogy mezt sem ölthetett az Üllői úton.)

Szenes Sándor nagyobb karrierre volt ítélve, mint amit befutott, pedig élete első NB I-es meccsén, 1990-ben két akkora gólt rúgott Brockhausernek, hogy szegény a mai napig nem tudja, hogyan került a hálójába a labda.

A romániai légió tavaly is villant: érkezett az a Borbély Csaba, aki 1999-2000-es szezonban a Haladás színeiben 24 mérkőzés alatt mindössze egyszer talált a kapuba, míg a 2004-2005-ös évadban a román harmadosztályú FC Bihorban 524 perc alatt ugyanennyire volt képes. A Fradinál hónapok alatt kirúgták. De akkor minek kellett szerződtetni?

Garami József sikeres edzői pályafutása során egyszer sem mentegetőzött annyit, mint Roland Praj esetében, az Újpest szlovák kapusa egymaga megtölthetett volna egy egész estés bakiparádét, mégis szilárdan tartotta helyét a kapuban. Pedig mögötte már ott igyekezett a fiatal Szűcs Lajos is...

1993 elején érkezett a Megyeri útra Joël Cantona, a manchesteri legenda, Eric Cantona öccse. Fél év alatt mindössze 13 meccset játszott, s egyszer volt eredményes. A szurkolók kedvelték, Garami nem.

A lilák nagy szerzeménye, a guineai trió összesen tíz meccset tudott felmutatni, pedig a klubvezetés nem bízva a menedzserekben ezúttal játékosügynököt küldött az afrikai országba, aki a sok-sok futballista közül éppen a három falábút szemelte ki. O. Camara egyetlen percet nem játszott az élvonalban, T. Camara egyszer felállhatott a kispadról, Keita pedig még a Stadlerbe sem tudta beverekedni magát.

2001 nyarán a Vasas is úgy döntött, külföldi edző kell. Érkezett Slavko Kovacic, aki azonnal feltöltötte az angyalföldiek keretét légiósokkal. A máltai válogatott Anonam Orosko, illetve Daniel Bogdanovic mellett a jugoszláv Cvetkovic és Mitrovic, a horvát Zrlic és a brazil André is körülbelül annyi hasznot hozott, mint edzőjük. Négy meccsen elszenvedett négy zakó után Kovacic lapátra került, az utód, Komjáti András pedig csupán a Mitrovic, Zrlic kettősben bízott. Hozzájuk képest még a "láthatatlan játékával" is olykor kitűnő Anatolij Gricajuk is klasszisnak számított.

Welton Silva szokja a magyar levegőt

Szasa Brazsenac

Nem volt túl felemelő látvány a román másodosztályból megkaparintott Radu Gusatu darabos mozgása sem, de azért így is megható volt, amikor a Hollandiát is megjárt 30 éves center felajánlotta szolgálatait a magyar válogatottnak. Giba és Welton Silva nem sokat vonultatott fel azokból a jegyekből, amelyek világhírre emelték a brazil labdarúgást, a pálmát azonban kétségtelenül Viktor Natorov vitte el, aki mindössze egyszer jutott szóhoz egy gyakorlatilag tét nélküli mérkőzés utolsó perceiben, leginkább a közönség nyomására, hiszen a lelátón mindig nagy sikert arattak a pocakos, karikalábú támadó melegítései.

Piero Pini, a Honvéd tulajdonosa nem pályázott a kerület legnépszerűbb embere címre, az öntörvényű olasz 2004 őszén hozta a csapathoz a mozambiki Genitót, aki valóban erősítésnek tűnt, de Pini ettől annyira belelkesedett, hogy újabb afrikai játékosok kerültek a piros-feketékhez. Miro Genitóhoz hasonlóan elfogadtatta magát a szurkolókkal, de a Mano Mano, Marito, Patricio trió teljesítménye leginkább a Kész átverés című műsorban állta volna meg a helyét, Marito például a Fehérvár elleni Magyar Kupa-negyeddöntőben belső védőként 27. percet töltött a pályán, és nem kiállítás miatt, hanem mert Szurgent Lajos megunta, hogy a légiós minden felé érkező labdát vagy egyből az égbe bombázott, vagy el sem talált...

Persze nem ez volt az egyetlen szezon, amikor a kispesti klubvezetők kitettek magukért: Mackaya, Kane, Batrinu, Tangara, Oraze, Yannick, Szántó, Domokos, Stamenic, Eric, Pasic, Bozovic vagy Goncalves neve talán csak a legelhivatottabb Honvéd-drukkerek emlékezetébe égett bele. A Szombathelyről érkezett brazil Alexet azért rúgták ki, mert mindig lekéste az edzéseket, amit azzal magyarázott, hogy nem ismerte a BKV menetrendjét.

A Videotonnál Vitautas Karvelis volt a nagy (mellé)fogás, a litván válogatott csatár anno a Kaiserslautern helyett választotta a fehérváriakat, két szezon alatt összesen nyolcszor lépett pályára, majd eltűnt, s hiába "köröztette" a csapat a FIFA segítségével, soha többet nem került elő.

Nagy életművész volt Lázár Mátyás is, akiről csak azért lehetett hallani, mert amerre Détári edző lett, ott előbb-utóbb feltűnt ő is. Meghatározó embernek számított Fehárváron a litván Valdas Urbonas és az ukrán Viktor Makrickij, de vajon emlékszik-e még valaki az egyszezonos Mirsad Sprecak (1989), Jaroslav Hausner (1992), Mirko Tintar (1989), Zoran Djurisic (1998), Vladimir Petric (1999), Alexandru Darha (1994) vagy Nebojsa Corovic (1996) nevére?

Évekig játszott az élvonalban Fehér Csaba (nem keverendő a PSV válogatott játékosával). Az erdélyi labdarúgó a Haladás, majd a Kispest csapatában tűnt ki futógyorsaságával, nagy hátránya volt, hogy szélső létére se beadni, se rúgni nem tanult meg igazán.

Több csapatban megfordult Nagy Sándor is (MTK, Diósgyőr, Nyírség), mégis egy mozzanatról maradt fenn neve: ő törte ketté Véber György lábát és pályafutását. Dragan Puskas (Videoton, Gázszer, Békéscsaba, Csepel, Pécs) még edzőként is itt maradt, Csurgón dolgozott, Ljubisa Vasziljevic (Veszprém, Vasas) egy piros lap után minden arra járót lekokizott, Flavio Pim farkasvakságára alapozva pedig majdnem meccset is óvott a Haladás.

Kedvenc légióstörténetünk mégis a szerb Dusko Grujic nevéhez fűződik, aki 2002-ben az internetről került Békéscsabára. Az akkor 34 éves hátvédnek (miután eltanácsolták a kínai másodosztályból) már közel egy éve nem volt csapata, a hirdetését tartalmazó honlapon viszont több mozgókép is megtekinthető volt róla, magát pedig az alábbi módon jellemezte: jól fejel s kiválóan védekezik egy az egyben.

Pincési László, Bordás Gábor