Vitamindús, mediterrán életkedv a Táncművészeti Egyetem Don Quijote-előadásán

Igazi mediterrán csemegével zárta az évet 2024. június 23-án a Magyar Táncművészeti Egyetem a Magyar Állami Operaházban. A végzős táncművész szak klasszikus balett szakirányos hallgatóinak bravúros előadásában, a Don Quijote-szvitet láthatta a közönség az est első felvonásában, Dobra Janka és Kökény-Hámori Kamill versenydíjas szólistákkal, Barna Mónika és Medvecz József mesterek felkészítésében.

„…ruhák színes gomolya forr kerengve
és a szemekben lávatűz ragyog.” 

(Kosztolányi Dezső: Tánc)

A művet először 1869-ben mutatták be Oroszországban, Marius Petipa koreográfiájával, és Ludwig Minkus zenéjével. Az operaházi kompozíció káprázatos: lobogó, vörös fodrokkal, pillangóként repdeső, égbe emelt alsószoknyákkal és a délibábot ígérő, lázasan izzó, nehezen belélegezhető levegőt legyezővel verdeső, kasztanyettás balerinákkal; hajukban tökéletesen ülő rózsával bűvöli el a nézőt. És bár a szombati estén a táncé volt a főszerep, az összhatáshoz hozzátartozott az építészet és a zeneszerzés csodája is, valódi összművészeti élményt adva. Az 1884-ben átadott Magyar Királyi Operaházat Ybl Mihály tervezte, a nemrégiben megvalósult rekonstrukciót Zoboki Gábor építész vezette.

Csaknem száz százalékos elhelyezkedés a végzős hallgatók tehetségének fokmérője

Intenzitás és élni akarás jellemezte az estet, mediterrán jókedv, mely nem az alkohol bódító hatásából merít ihletet, hanem a spanyol falusi piactér színei, formái, illata, flörtje, flairje és lakosainak virtusa által; a tánc szeretete, a vitamindús gyümölcsök ereje és a zsigereikben lüktető ritmus által. 

Az egyetem táncművész szak klasszikus balett szakirányán csaknem száz százalékos a növendékek elhelyezkedése, 

Kökény-Hámori Kamill és Dobra Janka is már az Operaház szerződésével a zsebükben hagyják el a Magyar Táncművészeti Egyetemet. 

A Magyar Táncművészeti Egyetem végzős táncművész szak klasszikus balett szakirányos hallgatói az Opera színpadán
Fotó: Magyar Táncművészeti Egyetem/Csillag Pál

A szólistapár ihletetten, emellett meggyőző rutinnal és egymás felé való teljes bizalommal táncolta szerepét. A főszereplő Kitri királynői fejbólintása után Basil, a szegény, ám szívtipró borbélyt alakító férfitáncos dacolva levegővel és gravitációval, mint rongybabát emelte magasba a lányt, kinek fehér harisnyás, izmos combja magabiztosan, kihívóan, mégis önfegyelemmel mutatott az ég felé. 

A test tökéletessége, ami legyőzi a gravitációt

Mire való egy művészeti alkotás, ha nem arra, hogy közben elgondolkodjunk; a zene és a mozdulatok révén képeket lássunk magunk előtt, ezeket összefűzzük, megfogalmazzuk, átéljük és általuk emelkedettebbek legyünk? Nem a csodálkozás-e minden filozófia alapja? Számomra elgondolkodtató élményt jelentett az emberi test bámulatos arányossága és az ezt harmonikusan kiemelő kosztümök. Nem egyszerűen a tökéletesen kiépített emberi testet istenítem, azt a korszellem amúgy is éppen eléggé körülugrálja aranyborjúként. 

A teremtést csodálom, azt az alkotó szellemet, mely kigondolta számunkra ezt a létezésünkhöz szükséges és alkalmas formát, 

az emberi test arányait, anatómiáját, működőképességét.

Fotó: Magyar Táncművészeti Egyetem/Csillag Pál

 Azt a művészi játékosságot, amellyel gyermekként élvezzük a táncot, és azt a leleményességet, amellyel többet akarunk a lehetségesnél, repülésig fejlesztjük ugrásunk magasságát, és megismerve testünk és a külvilág fizikáját, emberi határainkig elmenve kísérletezünk egy-egy fenséges, lélegzetelállító mozdulat megvalósításán. Méltatom a tökéletességre törekvő embert, a piruettek belső egyensúlyát, a hasizom központjából kiinduló tartást, amely a forgáshoz, az emelkedettséghez, a tengelyben maradáshoz és a szédülésmentességhez szükséges, az önmagát legyőzni képes lélek erejét.

 

A művészi élmény névtelen napszámosai

 

Emlékezzünk a névtelen varrónőkre, akik gombostűvel a szájukban öltögetik a mezítláb sámlin lassan körbeforgó leányok fodrait, akikhez még egy-egy utolsó ölelésre visszabújhatnak a balerinák, mielőtt a rivaldafénybe kilépnének. A lányok elkészültek, és ínyükön a barack zamatával, a citromos fürdőtől kipirult bőrükkel, életerejük teljes kibontakoztatásával játszották férfiszíveket hódító szerepüket a történetben.

Emeljük ki a kézművesség ötletgazdagságát is: a tüllvirágok megálmodóit, a szabók jókedvét, akik annak idején divatdiktátorok nélkül, szabadon, szárnyaló képzelettel, virtuózan bánva anyaggal és lélekkel, álmodták bábuikra ruhakölteményeiket, igazították a lányok vállára a leomló kis fodrot, tobzódva a színekben, lehetőségekben és kiválóbbnál is kiválóbb textíliákban, lágyan eső selymekben. 

Dobra Janka fantasztikus könnyedséggel táncolta el  a nehéz szerepet
Fotó: Magyar Táncművészeti Egyetem/Csillag Pál

 És amíg tobzódó díszítőszenvedéllyel varázsoltak, befűztek, felszegtek, szűkítettek, rávasaltak, halcsontot varrtak és béleltek; gyöngyökből készült virágindákkal, tollakkal és strasszkövekkel dekoráltak; szemük előtt bontakozott ki a remekmű, látták egy csoda megszületését, örvendeztek a szimmetriának, és tökéletesen érezték, mi illő, és mi lenne már túlzás.

Világszínvonalú művészet nélkül nincs világváros sem

Szombaton tehát a ránk zúduló élmények hatására belül igazán és nagyon mélyen élni akartunk, az élni akarásnak állítottunk oltárt. „A táncos kedve részeg,és paszománya borda,igazi, úriforma,elegányos lovag” -írja Kosztolányi Dezső Haláltánc című költeményében. Ez tette élő látvánnyá Csipán Csenge szereplését, aki Mercédeszként szenvedélyével, karakteres fellépésével és majdnem természetfeletti hajlékonyságával kápráztatta el a közönséget, Gáspár Sámuel pedig Esqada szerepében tett le meggyőző névjegykártyát. A Cigánytánc erőteljes hátteret, meggyőző foglalatot adott a szólistáknak.

Csipán Csenge előadást a könnyed és művészi professzionalizmus jellemezte
Fotó: Magyar Táncművészeti Egyetem/Csillag Pál

Azután eljött az első felvonás fináléjának híres nagyjelenete, Kamill grandiózus ugrásokkal vette birtokba a színpadot, majd egyszerre forogni kezdett a Janka hajába tűzött kis vörös rózsa, forgott, forgott, forgott, repült a szoknya, sűrűbb lett a levegő és mi a szoknya pörgésének varázslatos hatása alá kerültünk. Ő minden ütésre egyenesen ránk nézett, mi pislogás nélkül bámultuk, majd amikor először levegőt vettünk, önkéntelen vastapsban törtünk ki. Azt mondják, a mediterrán vidék énekeskabócái csak 30 fok felett kezdenek ciripelni: ezen a ponton elértünk egy hőfokot, amikor a mi zsigereinkben is lüktetni kezdtek a kabócák és egyszerre élni akartunk a fiatalokkal, az "élni igenis jó" életérzése árasztotta el lelkünket. Az est végén a párizsi operaház bársonyfüggönyének tökéletes arányai jutottak eszembe és büszkén gondoltam arra, hogy művészi színvonalát tekintve egy igazi világvárosban élek.