Üveges szem, fájdalom - hozsanna és csodálat: egy olimpiai ezüst története

Üveges szemmel, fájdalommal telve ültem 2000. október 1-én Sydney-ben, a Dome-ban a Magyarország-Dánia női kézilabda döntőt követően. A lefújás előtt negyed órával az összes magyar újságíró kolléga ölelgette egymást a sajtótribünön. Üveges szemmel néztem 2020. május 4-én este az M4 sport ismétlését. A közmédia sportcsatornája újra levetítette teljes egészében azt a meccset, amely mindmáig a magyar kézilabdasport legnagyobb sikere. Csak valahogy - nekem - nem akar megszépülni. Remélem, másnak igen.

Akár kuriózumként is felfoghatnánk, hogy az M4 teljes egészében levetítette ezt a döntőt, de tudjuk, hogy ennek most az az oka, hogy a koronavírus-járvány miatt leállt a világ sportélete. Egy sportcsatornának azonban így is műsort kell készítenie. Az M4 zseniális húzása volt, hogy az 1992-es barcelonai olimpia óta elkezdte ismételni a legnagyobb magyar sikereket és a legérdekesebb versenyeket. Az olvasó biztosan nem tudja: ez nem úgy megy, hogy a szerkesztők csak kinyitnak egy szekrényt és előveszik ezeket a meccseket. A jogtulajdonos Nemzetközi Olimpiai Bizottság még az ismétlésekért is komoly összegeket kérne, hosszas tárgyalások előzték meg azt, hogy ezek a versenyek most adásba kerülhettek. Éppen ezért nem adta le korábban teljes egészében a tévé ezt, vagy más olimpiai győzelmeket. Hiszen akkor újra és újra fizetni kellett volna. De a koronavírus most ezt is átírta kissé.

Tehát ezt az olimpiai döntőt most láthatta teljes egészében újra a közönség. Sokan bizonyosan most első alkalommal. 20 év alatt felnőtt már két generáció. Akik 2000-ben négy évesek voltak, azok ma 24 évesek, akik akkor 12 évesek voltak, ma 32 évesek. Utóbbiak talán már látták ezt, de biztosan kevésbé érintette meg őket, a 4 évesekről nem is szólva. Én akkor 28 éves voltam, életem második nyári olimpiáján jártam. Az elsőn, 1996-ban közvetíthettem a rádióban a női kézicsapat számos meccsét, az elődöntőt is. A bronzmeccset nem, mert azon a napon a futballdöntőre vezényelt a beosztás Athensba, Georgia állam tengerparti városába. Sydney-ben sem az enyém volt a döntő, azon az olimpián Novotny Zoltán vitte végig a női kézicsapatot a rádióban. Ő kezdte és ő fejezte be. Talán ez volt a legjobb megoldás. Mert ha én ülök a mikrofonnál, tuti elvesztem a fejem. És olyat is mondhattam volna, amit magam is megbánok. Ehhez Novotny higgadtsága kellett és az, hogy negyedórával a vége előtt ne ünnepelje agyon a csapatot és a végén ne ő legyen a leggyorsabb sírásó.

Mivel a jó sors azzal jutalmazott, hogy ott lehettem a Föld túlsó végén rendezett olimpián, értelemszerűen ezt a tévéközvetítést sem láttam soha. Egészében legalábbis nem. A videómegosztón ott voltak róla részletek, de az nem az igazi. Most tehát úgy ültem le a tévé elé, hogy megfogadtam: engem ez az egész nem tud megérinteni. Ki az a hülye, aki két évtized után képes lenne egy már elvesztett és meg nem másítható dolgon szomorkodni?

Mégis, úgy álltam fel, hogy jobb lett volna mással tölteni ezt a másfél órát. A döntőt végtelenül higgadtan kommentáló Ágai Kis András (ma sem értem, hogy bírta ezt így ki) egyetlen mondatával nem tudok maradéktalanul egyet érteni. A kolléga azt mondta, hogy idővel ez az ezüstérem is megszépül majd. Persze, persze, ezt tartja a sportközhely, meg biztos vannak olyanok, akik idővel már mosolyogva tudtak erről beszélni. Nekem nem megy.

Csak az tudja, milyen dolog olimpiai bajnoknak lenni, aki megnyerte a világ legnagyobb sporteseményén a számára rendelt versenyt. Mindenki tudja, hogy Magyarországon olimpiai ezüstérmesnek lenni nem dicsőség, hanem állapot. Olyan állapot, amely mindig emlékezteti a sportolót: itt, nálunk csak az aranyérem számít. Tessék erről megkérdezni például Güttler Károlyt, aki 1988-ban 0,01 másodperccel, azaz egy századdal kapott ki a férfi 100 méteres mellúszásban. Ennél kisebb különbséggel nem lehet kikapni, mert a következő az lett volna, hogy holtverseny van és ketten állnak a dobogóra a brit Adrian Moorehouse-zal. Güttler még 1996-ban is második lett 200 mellen - ott Rózsa Norbert orozta el előle az aranyat. Elcserélné a két ezüstöt az aranyra? Tuti, biztos vagyok benne.

A dánok elleni vereség azért borzalmas, mert akkor Magyarországnak volt a világon a legjobb női kézilabda-válogatottja. Ahogy azon az olimpián elintéztük az 1999-es világbajnokot, Norvégiát, ahogy a sírból hoztuk vissza az osztrákok, vagy a franciák elleni meccset, arra csak a legnagyobbak voltak képesek. Már 1999-ben Magyarországé volt a legjobb csapat a világon, de a norvégiai vb-n a házigazda csak azért csalt és kapott ki a hollandoktól, hogy velünk játssza a negyeddöntőt. Mert a norvégok akkor is tudták, hogy ha szükséges, megkapják a hazai pályát Trondheimben. Meg is kapták, mert szükségük volt rá. A Mocsai csapat egyetlen vereséggel lett 5. az 1999-es vb-n, ezzel jutott ki az olimpiára. Majd ott szépen visszavágott a skandinávoknak. Erről a csapatról akkor tényleg úgy beszéltek, hogy mi vagyunk a legjobbak: Mocsai Lajos keze alatt olyan együttes formálódott, amely azóta sem volt ebben az országban. Minden poszton valóban a legjobbak játszottak, mindenki tudta a dolgát. A döntőben is - 45 percig.

Hogy az utolsó negyedórában mi történt, arról már születtek rövidebb és hosszabb elemzések, ennek az írásnak nem is az a célja, hogy a "nagy titkot" megfejtse. Meg azt gondolom, nincsenek nagy titkok. A kézilabda is csak egy játék, emberek küzdenek a pályán, kétszer 30 percen át. Sportemberek, akik olykor hibáznak, érző lelkületű lányok, akik húsz év után - ha megnézték a hétfői adást - biztosan büszkék lehetnek arra, amit elértek.

Legyenek is! Nekik csak a büszkeség jár, a kalapemelés, a dicséret, a hozsanna. Mert magyar női kézilabdacsapat sem előtte, sem azóta nem játszott úgy, ahogy ezek a lányok küzdöttek az olimpián, Sydney-ben. Ők voltak azok: Balogh Beatrix, Deli Rita, Farkas Andrea, Farkas Ágnes, Kántor Anikó, Kökény Beatrix, Kulcsár Anita, Lőwy Dóra, Nagy Anikó, Pádár Ildikó, Pálinger Katalin, Pigniczki Krisztina, Radulovics Bojana, Simics Judit és Siti Beáta. Csodálatosak voltatok. Ma már méltán lehettek boldogok.

Én meg majd 2040-ben előszedem újra ezt a meccset, hátha addigra megszépülnek az emlékeim.