Tele volt a gatya a Steaua-stadionban

Minden idők egyik leggusztustalanabb nézőtéri transzparense, váratlanul ajándékba kapott óriási lehetőség, ijedt, létszámfölényben is ultradefenzív futball, majd mindezek betetőzéseképpen a 2-0-s vereség után egy amolyan vérbeli magyaros Willie McStay-nyilatkozat - ennyi a csütörtök esti Steaua Bucuresti-Újpest FC Európa-liga selejtező rezüméje.

A mérkőzés tragikus hőse minden kétséget kizáróan Tisza Tibor volt. Ha ő berúgja a kihagyhatatlant, akkor most reális esély birtokában várhatná az Újpest a visszavágót.

- Vissza tud emlékezni a 85. perc eseményeire?
- Csak halványan, ködösen. Azt érzékeltem, hogy egyedül viszem Tatarusanu kapujára a labdát, azt is láttam, hogy a kapus felém mozdul, de azt már nem vettem észre, hogy megtorpan - ezt csak utólag hallottam. Így aztán fölöslegesen toltam meg a labdát balra, és majdnem kivezettem a pályáról. Odalett a helyzet...

- Mit érez most?
- El tudnék süllyedni a föld alá, biztos, hogy napokig fogom emészteni magam, nekem fáj a legjobban az ügyetlenségem. Sajnos, a labdát néztem, nem a kapust.

- Volt egyáltalán terve a helyzet megoldására?
- Ha volt is, rossz döntést hoztam.

- Gondolom, az is nyomasztotta, hogy csak a cserepadon kapott helyet, jóllehet amúgy kulcsembere az Újpestnek.
- Persze, hogy nyomasztott.

Mladen Lambulic, a csapat legrutinosabb pályára lépő labdarúgója az első gólnál hibázott nagyot.

- Miért húzta le a fejét a beívelés után a 46. percben ahelyett, hogy kifejelte volna a labdát?
- Horrorszerű a történet. Hallottam, hogy Szabi (Balajcza Szabolcs kapus - a szerk.) rám szól, de nem értettem pontosan, hogy mit mond. Sajnos, úgy értelmeztem a szavait, hogy húzzam le a fejem, és hagyjam a labdát, mert jön, és megfogja. Utólag kiderült, azt mondta, hogy fejeljem el, és én simán meg is tehettem volna, de át akartam engedni Szabinak. Szörnyű... Így került Stancu elé, aki rutinosan visszasarkalta Surdunak, s ő megoldotta a kötelezőt.

- Történt már ilyesmi önnel?
- Még sohasem.

- Pedig ettől az esettől eltekintve tényleg hibátlanul futballozott.
- Lehet, de az én hibám döntötte el a mérkőzés, és az is lehet, hogy a továbbjutás sorsát.

Tony Stokes, a Lambulicnál másfél évtizeddel fiatalabb angol középpályás a középpályán óriási harcot vívott a románokkal. Jól rombolt, de építeni már nemigen tudott.

- Érezte a pályán, hogy a románok jobb futballisták?
- Nem nagyon. Háromnegyed órán át leszűkítettük a területet, nem engedtük őket kibontakozni, ellenőrzés alatt tartottuk a meccset.

- Ha ez így van, akkor emberelőnyben miért nem játszottak bátrabban?
- Hát ez az! Sajnos, túlságosan tiszteltük a románokat, attól tartottunk, hogyha megindulunk, akkor lekontráznak bennünket még tíz emberrel is.

- Ez a probléma hamar megoldódott. Mindössze tizenkét percig voltak létszámfölényben...
- Igen, de ekkor már vérszemet kaptak a románok, és jobban futballoztak. Végig az lebegett a szemünk előtt, s személy szerint előttem is, hogy nem ússzon el végképp a továbbjutás esélye, nehogy beleszaladjunk egy nagy verésbe.

- Nem is szaladtak, a 0-2 papíron még esélyt ad a továbbjutás kiharcolására.
- Papíron igen, de roppant nehéz lesz. Utólag azt mondom, bátrabban kellett volna fociznunk a Ghencea poklában.

- Mi lesz a visszavágón?
- A Megyeri úton már nincs mese, nekik kell esnünk. Végül is mindegy, hogy 0-2-es vagy 0-10-es összesítéssel esünk ki, nem? Azt azért írja le, hogy nekem ez volt az első, ilyen szinten lejátszott mérkőzésem, és jó néhány csapattársamnak is. Szerintem a nagyobb rutin döntött a Steaua javára.