A Balaton sorstalansága I. rész

Legtöbbünk számára talán ismerős a furcsa érzés, amikor a Balaton déli partján, sok helyen még ötszáz méter után befelé gyalogolva, jó esetben is csak a bokánkig ér a víz. Ez az elképesztő vízhiány csak az elmúlt években szúrt szemet a nyilvánosságnak, pedig lelkiismeretes, független (!) kutatók már évek óta küzdenek a problémával, és kongatják a vészharangot.

A Balaton vízháztartásának lehetetlensége azonban nem önmagában álló probléma; szoros összefüggésben van a tó pusztuló növényzetének és állatvilágának sürgős rehabilitációjával. A probléma kezelésére napvilágot láttak komoly-komolytalan koncepciók, lett légyen szó a Balatonba építendő iszapszigetekről vagy a tó "becsatornázásáról". Tovább élezte a vitákat a nyáron a Somogy Megyei Közgyűlésen felmerülő kezdeményezés a jet-skik, motorcsónakok balatoni használatát illetően. Háromrészes cikksorozatunkban a problémák hátterét és a fenti koncepciók létjogosultságát vizsgáljuk.

A vízszint-problémát illető múltbeli visszatekintés korlátokba ütközik, ugyanis csak 1921-től beszélhetünk tudatos szabályozott balatoni vízszintről. Kézzelfogható előzménye azért van a problémának, mégpedig az 1861-ben megépült déli vasút, amikor jelentős vízszintcsökkentést kellett végrehajtani, ennek érdekében a Sió-csatorna zsilipjének kapacitását is megnövelték. Ezt azért kellett megtenni, mert egy évvel a déli part vasúti pályájának üzembe helyezése után a magas vízállás következtében, a jég szó szerint elvitte a vasúti pályát. A vízszint csökkentésének mértékét jól jelzi, hogy az elérendő cél a mai vízmérce szerinti nulla pont volt! A drasztikus csökkenés következtében a Balaton hínárosodása ijesztően felgyorsult olyannyira, hogy a század végén már kormánybiztost is kineveztek a probléma kezelésére. A vasút érdekében megtett vízszintcsökkentés helytelenségét felismerve végül magasabb vízszint elérését tűzték ki célul.

A szabályozás azonban továbbra is esetleges volt, így a Balaton gyakran szélsőséges vízállásokat produkált, egészen 1921-ig, mikor is a déli parton újonnan épített nyaralók víz alá nem kerültek. Ez volt az a lökés, amelynek köszönhetően megindult a Balaton vízszintjének átgondolt szabályozása. Már akkor is szembesülni kellett az alacsony vízszinttel, de annak okai emberi beavatkozások voltak (a maihoz hasonlóan alacsony vízszint utoljára 1965 augusztusában volt), a mostani problémát viszont egy többéves, általános vízháztartásbeli probléma eredményezte, és nem közvetlen emberi beavatkozás, a Sió-csatorna ugyanis három éve le van zárva. (1965-re visszatérve, a párhuzamot jól szemlélteti a Tihany előtt lévő kőpad a Balatonban, ahol ősszel nagyon szép fogasokat lehetett fogni. Ez a kőpad az 1965-ös évet leszámítva nem látszott, tavaly ősszel azonban megjelentek a kibukkanó kövek és a róluk vadászó sirályok.)