A Balaton sorstalansága I. rész

Legtöbbünk számára talán ismerős a furcsa érzés, amikor a Balaton déli partján, sok helyen még ötszáz méter után befelé gyalogolva, jó esetben is csak a bokánkig ér a víz. Ez az elképesztő vízhiány csak az elmúlt években szúrt szemet a nyilvánosságnak, pedig lelkiismeretes, független (!) kutatók már évek óta küzdenek a problémával, és kongatják a vészharangot.

Akkor mi okozta a rendkívül alacsony vízszintet? 1965 telének vége, tavasza rendkívül csapadékos volt. Emlékezetes dunai árvíz lett a következménye, még a szigetközi gát is átszakadt. A Balatonnál azonban talán még az árvíznél is súlyosabb dolog történt, amiről csak kevesen tudnak. Ekkor a Balaton körül fekvő téeszesített területek állami pénzen, talajférgek elleni irtószereket kaptak. A szert pétisóba keverve kiszórták a földekre, ahonnan a tavaszi hóolvadással óriási mennyiség bemosódott a Balatonba. A szennyezés egyik közvetlenül érvényesülő következménye volt, hogy ötezer tonna hal kipuszult a magyar tengerből. (A tiszai ciánmérgezésnek "csak" ezertonnányi hal esett áldozatául - ez jól jelzi az 1965-ös szerencsétlenség mértékét.) A balatoni mérgezés konkrétabb következménye az volt, hogy a süllőállomány nyolcvan (!) százaléka megsemmisült. A mérgezett víztől meg kellett szabadulni, és ez a vízleeresztés eredményezte akkor a rendkívül alacsony vízállást. (A halállományt illetően további ijesztő tény, hogy 1987 és 2002 között a halászok és horgászok által összesen kifogott őshonoshal-zsákmány 1470 tonnáról 600 tonna alá esett!)

Habár most az alacsony vízállás ellenére is jó a Balaton vízének minősége - még nem múltak el fejünk fölül az 1965-ös mérgezés fekete felhői. A tudósok ugyanis máig nem tudják megmagyarázni a vízminőség javulását, és az is megfontolandó tény, hogy az algaburjánzás mindig szakaszosan jelentkezett; egy rosszabb időszakot mindig egy kedvezőbb váltott fel, a miértre azonban nem találtak, nem találnak magyarázatot. Ez mindenképpen óvatosságra kell, hogy intsen minket, és nem lélegezhetünk fel, ha nem találjuk meg a folyamat okait.

A vízminőség javulását ugyanis nem követi - pedig követnie kellene - a növényzet rehabilitációja. Az egykori óriási algaburjánzások a trópusi eredetű kékalgának köszönhetőek, amely leárnyékolta a növekvő hínárnövényzetet, megfojtotta, és nem hagyta elvirágozni őket. Nem kell szeretni a fürdőzéskor kellemetlen hínárt, de kipusztulása következtében nincsen semmi, ami a tó hullámenergiáját fékezné, ezért a hullámzás elkezdte pusztítani a nádat. (A hínármezők már nem tudnak védett életteret nyújtani a különböző állatfajoknak sem.) Hiába szűnt meg az algaburjánzás, a hínár nem nő vissza és ez nem hozza magával a nádas gyógyulását sem.