Névmutató - (Magyarország)

 

Pálffy György (1909-1949)

Temesvárott született, de már az első világháború előtt Budapestre költözött a család. Édesapja, Oesterreicher György banktisztviselőként dolgozott, fiát az Árpád Gimnáziumba járatta. Az érettségi után először tényleges katonai szolgálatot teljesített, majd karpaszományos tizedesként felvételét kérte a Ludovika Akadémiára. 1932. augusztus 20-án tüzér hadnaggyá avatták, ezt követően Pécsett és Kecskeméten végzett csapatszolgálatot. 1936-ban egyéves olaszországi tanulmányúton vett részt, majd megkezdte tanulmányait a Hadiakadémián. Németellenes politikai nézetei miatt 1939-ben lemondott rangjáról, megvált a hadseregtől.
Az Egyesült Izzóban kapott állást, hamarosan az egyik cégvezető lett. Kapcsolatba került a kommunista mozgalommal, és a második világháború kitörése után a párt utasítására belépett a Független Kisgazdapárt polgári tagozatába, ahol háborúellenes agitációt fejtett ki. 1944 őszén megbízták a kommunista párt Katonai Bizottságának vezetésével. Részt vett Debrecenben az Ideiglenes Nemzeti Kormány hadserege felállításában, a Honvédelmi Minisztérium katonapolitikai (elhárító) osztályának vezetését bízták rá. Kezdetben a háborús bűnösök felkutatása volt a legfőbb feladatuk, de beosztottaival hamarosan inkább az MKP politikai ellenfelei közéletből való kiiktatására törekedtek, vetélkedve a Péter Gábor vezette politikai rendőrséggel.

1946-ban, már tábornokként, a határőrség parancsnokává nevezték ki. 1947-ben altábornaggyá léptették elő, majd a honvédség felügyelőjének tisztét kapta meg. 1948 februárjában részt vett a magyar-szovjet barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kidolgozó moszkvai tárgyalásokon. Miután Farkas Mihály, a párt főtitkárhelyettese lett a honvédelmi miniszter, egy ideig még igényt tartott a régi káderekre. Így lett 1948 végén Pálffy a miniszter állandó helyettese, valamint a kiképzés irányítója. A két munkáspárt egyesítésekor bekerült az MDP Központi Vezetőségébe.

Farkas javaslatára a Rajk-per körüli nyomozásokat kiterjesztették Pálffyra is, aki hajlandó volt eljátszani a rá osztott szerepet. 1949. május 1-jén még ő fogadta az első díszszemle parancsnokának jelentését; július 5-én koholt vádak alapján letartóztatták, ügyét a Rajk-pertől elkülönítve, katonai bíróság tárgyalta, amely halálra ítélte, és október 24-én kivégezték.
1955. évi részleges rehabilitációja után 1956. október 6-án ünnepélyes keretek között, Rajk Lászlóval, Szőnyi Tiborral és Szalai Andrással együtt újratemették. Teljes rehabilitációjára 1963. szeptember 27-én került sor.

Piros László

Újkígyóson született 1917. május 10-én. Hat elemi elvégzése után előbb hentes- és mészárosipari tanuló volt Orosházán, majd 1939-ig húsipari szakmunkás. 1939-től 1942-ig sorkatonai szolgálatát töltötte a határőrségnél. 1942-ben újabb behívót kapott. 1943-ban Voronyezsnél szovjet hadifogságba esett, hat hónapos antifasiszta iskolára küldték, onnan a kijevi partizániskolába került. A kiképzés után a Szovjetunió és Lengyelország területén vett részt bevetésekben. 1945 januárjában egy csapat volt partizánnal együtt érkezett vissza Magyarországra, Debrecenbe. Februárban a Szaktanács kis- és vegyesipari titkára lett. December 2-án a szakszervezet főtitkárhelyettesének választották meg. 1945. június 24-én a szakszervezetek képviselőjeként került be az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. 1946 januárjától 1950 decemberéig tagja az MKP, illetve az MDP budapesti pártbizottságának, 1948 júniusától, az egyesülési kongresszustól az MDP KV tagja, illetve póttagja. 1950-től az MDP PB póttagja.

1950-ben vezérőrnagyi rangban az Államvédelmi Hatóság Határőrségének parancsnoka lett. 1953 januárjában tagja annak a bizottságnak, amely a Péter Gábor-ügyben irányította a nyomozást. Személyesen vett részt Péter Gábor kihallgatásában. 1953. június 27-28-án Piros kimaradt a Politikai Bizottságból, de tagja lett a Nagy Imre-kormánynak: 1953. július 4-étől a belügyminiszter első helyetteseként, majd 1954. július 6-án belügyminiszterként. Az MDP KV 1955. április 14-i ülésén ismét a Politikai Bizottság póttagjává választották. 1956. október 23-án tagja lett az MDP KV által a fegyveres felkelés leverésére megalakított Katonai Bizottságnak, ugyanakkor kimaradt a Politikai Bizottságból, 26-án pedig a kormányból is. Október 28-án Gerővel és Hegedüs Andrással együtt a Szovjetunióba távozott. November 3-án tért vissza az országba. Részt vett a KGB vezetője, Szerov tábornok által irányított akcióban, melynek során november 3-án este Tökölön letartóztatták a magyar kormányküldöttséget.

November 10-én Kádár János felszólítására elhagyta az országot, és a Szovjetunióba utazott. 1956. november 16-án kizárták az MSZMP-ből. Az 1957 májusában összeült országgyűlés megfosztotta képviselői mandátumától. 1958 augusztusában tért haza, és a Szegedi Szalámigyár főmérnöke lett. 1969-ben igazgatónak nevezték ki. 1977-ben vonult nyugdíjba. Hosszú éveken keresztül a Szakszervezetek Csongrád Megyei Tanácsának elnöke, majd az MSZMP Szegedi Városi Pártbizottságának tagja.

Rajk László

1909-ben született. 1929-től a budapesti tudományegyetem bölcsészeti karán magyar-francia szakon tanult. 1930-ban bekapcsolódott az illegális kommunista mozgalomba, 1931-ben tagja lett a KIMSZ-nek és a KMP-nek. Illegális politikai tevékenysége miatt többször letartóztatták. Tanulmányait nem folytathatta, 1933-tól építőmunkásként dolgozott. A Magyar Építtőmunkások Országos Szövetsége kommunista frakciójának vezetőjeként egyik szervezője és irányítója volt az 1935. évi nagy építőmunkás-sztrájknak. 1936-ban a párt utasítására Prágába, innen 1937-ben Spanyolországba ment, részt vett a polgárháborúban. A Nemzetközi Brigád magyar zászlóaljának politikai biztosa és párttitkára volt, a harcokban súlyosan megsebesült. 1939-ben, a spanyol köztársaság bukása után Franciaországba menekült, ahol internálták. 1941-ben hazatért, itthon letartóztatták és internálták. 1944. szeptemberi szabadulása után a párt központi bizottságának titkára, a Magyar Front egyik vezetője, az ellenállási mozgalom egyik fő szervezője és irányítója. 1944 decemberében a nyilasok letartóztatták, Sopronkőhidára, majd Németországba hurcolták, ahonnan 1945. május 13-án tért haza. Itthon bekapcsolódott a pártmunkába és az országos politikába, tagja lett az MKP valamennyi vezető testületének, valamint az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, országgyűlési képviselő volt. 1945 májusától novemberéig a budapesti pártbizottság titkára, majd 1946 márciusáig az MKP főtitkárhelyettese. 1946 márciusától 1948 augusztusáig belügyminiszter. E posztján a fasiszta és reakciós csoportok üldözése címén számos vallásos, nemzeti és demokrata szellemű intézményt és szervezetet tiltott be, illetve oszlatott fel, valamint megrendezte az első koncepciós pereket. 1948 augusztusában váltották le a belügy éléről, és lett külügyminiszter. 1949. május 30-án koholt vádak alapján letartóztatták, szeptember 24-én a Népbíróság népellenes bűntett és hűtlenség vádjával halálra ítélte, október 15-én kivégezték. 1955-ben rehabilitálták, 1956. október 6-án temették el a Kerepesi temetőben.

Rajk Lászlóné, Földi Júlia (1914-1981)

Budapesti munkáscsaládból származott, eredeti foglalkozása védőnő volt. 1936-1939 között Párizsban élt, a Francia Kommunista Párt tagja volt. Hazatérte után 1941-ben felvették az illegális kommunista pártba. 1944-ben Rajk Lászlóval együtt letartóztatták, 1945 tavaszán Ausztria területén szabadult ki a fogságból. 1945 nyarán a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének budapesti titkára, 1946-1948 között országos főtitkár, 1948-1949-ben az MNDSZ elnöke volt.

Férje letartóztatását követően, 1949. május 30-tól házi őrizetben volt, majd őt is letartóztatták. Néhány hetes gyermekét elszakították tőle és álnéven egy budapesti gyermekotthonban helyezték el. Dr. Szebenyi Endre és társai ügyében 1950. március 20-án, illetve május 20-án koholt vádak alapján ötévi fegyházbüntetésre ítélték.

Miután 1954. június 14-én szabadon engedték és 1955-ben rehabilitálták, könyvtáros lett a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban. Kiszabadulása után elszánt küzdelmet folytatott kivégzett férje ártatlanságának és Rákosi bűnösségének nyilvános kimondásáért; egyik nagy hatású felszólalása a Petőfi Kör 1956. június 18-i partizántalálkozóján hangzott el. A Nagy Imre körül csoportosuló pártellenzékhez tartozott. 1956. október 6-án férje, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András újratemetése politikai tüntetéssé vált; a ravatalnál akaratának megfelelően Szász Béla, az egykori vádlott-társ is megszólalhatott. 1956. október 19-én a férje rehabilitációja után kapott összeget nyilvánosan felajánlotta a népi kollégiumok újjászervezésére.

1956. november 4-én gyermekével a jugoszláv követségre menekült. A Nagy Imre-csoporttal együtt Romániába, Snagovba deportálták és csak 1958-ban, a Nagy Imre-per után térhettek haza. A későbbiekben a Magyar Országos Levéltár munkatársa volt.
Saját kapcsolatai és gyermeke, ifjú Rajk László révén részt vett a demokratikus ellenzék szervezkedésében. Budapesten hunyt el.

Rajnai Sándor (1922-1994)

Budapesten született középosztálybeli családban. Apja szakács volt. 1940-ben, az érettségi után zsidó származása miatt nem tudott tovább tanulni, így kitanulta a kötő-szövő szakmát, majd 1941 és 1942 között a Zuglói Kötő-Szövő Gyárban dolgozott. 1943 októberében munkaszolgálatra hívták be, 1944 októberében megszökött, és a háború végéig bujkált. A háború után a szakmájában dolgozott a Duken és Pelczer, valamint a Fischer kötő-szövő üzemekben. 1945-ben belépett az MKP-ba. 1946-ban felvették a BM Vidéki Főkapitányság Politikai Nyomozó Osztályára. 1947-ben áthelyezték a BM Államvédelmi Osztályára. 1949-ben a Dzserzsinszkij Állambiztonsági Főiskolán tanult Moszkvában, majd 1950-ben megbízták az ÁVH belső reakció elleni harc osztálya II. alosztályának vezetésével. Ebben a beosztásban maradt 1956-ig. 1956. október 23. és 28. között a BM főügyeletén teljesített szolgálatot. Az ÁVH feloszlatása után a tököli szovjet főparancsnokságra menekült. Részt vett a Tökölön tárgyaló fegyverszüneti delegáció letartóztatásában, majd Révész Sándor fedőnéven Nagy Imrének és társainak Romániába hurcolásában. A Nagy Imre-csoport vizsgálatát és perét lebonyolító "Különrészleg" vezetője. 1956-tól 1962-ig a Belügyminisztérium főcsoportfőnök-helyettese. 1962 augusztusában kinevezték a moszkvai magyar nagykövetség tanácsosává. 1964-től újra a BM állományába került, és a III. Állambiztonsági Főcsoport vezetőhelyettese lett. 1968. november 7-én vezérőrnaggyá léptették elő. 1976-ban nyugállományba helyezték. 1977 és 1978 folyamán a Rendőrtiszti Főiskola állambiztonsági tanszékén tanított. 1978-ban bukaresti nagykövetté, majd 1982 augusztusában moszkvai nagykövetté nevezték ki. Állomáshelyéről az ellenzék követelésére csak 1989 júniusában hívták vissza. 1982 és 1989 között az MSZMP KB tagja. 1992-ben Izraelen keresztül kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba.

Rákosi Mátyás

1892-ben született Adán kiskereskedő családban. A soproni reáliskolában, majd a szegedi Magyar Királyi Főreáliskolában tanult. Érettségi után a Keleti Kereskedelmi Akadémián szerzett 1912-ben okleveles kereskedői képesítést. 1912-1914 között nemzetközi kereskedelmi cégeknél gyakornokoskodott Hamburgban és Londonban. 1910-ben belépett az SZDP-be. 1911-ben rövid időre bekapcsolódott a Galilei-kör munkájába. 1914-ben hazatért, és önkéntes katonai szolgálatra vonult be. 1915 elején hadapródjelöltként a keleti frontra vezényelték. 1915 áprilisában orosz hadifogságba esett. 1918 elején megszökött, és májusban tért vissza Magyarországra. A Szabadkán állomásozó honvédgyalogezred kiképzőtisztje lett. 1918 novemberében a Kommunisták Magyarországi Pártjának alapító tagja lett. 1919. február 20-án a KMP vezetőségi tagjaként őt is letartóztatták, március 21-én szabadultak.

A Tanácsköztársaság kikiáltásakor a kereskedelmi népbiztos helyettesévé nevezték ki, és tagja lett a Forradalmi Kormányzótanácsnak is. Április 3-tól népbiztosként a Szociális Termelés Népbiztosságát irányító kollégium és a Legfőbb Népgazdasági Tanács tagja. Április végén a déli frontra vezényelték politikai komisszárnak. 1919. június 24-én a Kormányzótanács Központi Ellenőrző Bizottság tagjává választották. Július 17-én kinevezték a Vörös Őrség országos parancsnokává. 1919. augusztus 1-jén Bécsbe menekült, ahol a többi kommunista emigránssal együtt internálták. 1920-ban szabadon bocsátották, majd egy május 1-i beszéde után kitoloncolták, és örökre kitiltották Ausztriából. Szovjet-Oroszországba ment, és bekapcsolódott a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának munkájába, majd 1921-től a szervezet egyik tikára. 1924-ben illegálisan visszatért Magyarországra. A bécsi 1925-ös KMP újjáalakuló kongresszuson a KB tagjává választották, és a hazai titkárság vezetésével bízták meg. 1925 szeptemberében Magyarországon letartóztatták, és lázadás bűntettével, köztörvényes bűnözőként a Budapesti Büntető Törvényszék 1926. augusztusában 8 és fél év börtönbüntetésre ítélte. Kiszabott büntetése leteltekor a Tanácsköztársaság alatti tevékenysége miatt állították bíróság elé, és a Budapesti Büntető Bíróság 1935 februárjában életfogytiglani szabadságvesztéssel sújtotta. Államszerződést követően 1940-ben azzal a feltétellel engedték szabadon, ha azonnal a Szovjetunióba távozik.

Moszkvában a magyar kommunista emigráció vezéralakja és a moszkvai Kossuth Rádió egyik szerkesztője lett. 1945. január 30-án tért vissza Magyarországra. 1945. február 22-én az MKP debreceni és budapesti egyesült KV főtitkára lett. Az 1945-ös választásokat követően, november 15-től államminiszter. Az1947-es választások után miniszterelnök-helyettessé és államminiszterré nevezték ki. 1948. március 10-én megválasztották a MKP-SZDP közös PB tagjává, majd március 19-én az elnökévé. 1948. június 12-én, a Magyar Dolgozók Pártja alakuló kongresszusán megválasztották a párt főtitkárává. 1949. február 1-jén az alakuló Magyar Függetlenségi Népfront elnöke, az 1949-es választások után - megtartva korábbi tisztségeit - az Államvédelmi Bizottság elnöke lett. 1952. augusztus 14-én az Országgyűlés megválasztotta a Minisztertanács elnökévé. 1953. júniusban leváltották a Minisztertanács elnöki tisztéből. A Nagy Imre képviselte új szakasz politikáját nem fogadta el, állandó harcot folytatott a miniszterelnök, illetve az általa képviselt korrekció ellen. Nagy része volt abban, hogy 1955 januárjában már Nagy Imrét bírálták meg Moszkvában, és ismét egyértelműen Rákosi került a magyar vezetés élére. Az egyre halmozódó bel- és külpolitikai gondokkal azonban nem tudott megbirkózni, az 1956. július 18-21-i MDP KV ülésen - megromlott egészségi állapotára hivatkozva - leváltották első titkári pozíciójáról, és nem került be a PB tagjai közé sem, "gyógykezelésre" a Szovjetunióba utazott. A forradalom idején Moszkvában tartózkodott.

Az SZKP KB Elnökség 1956. november 5-i ülésén a hatalomból való végleges eltávolításáról határozott. Ezután többször fordult az SZKP KB-hoz és magához Hruscsovhoz levélben, amelyben visszatérését sürgette. Az MSZMP IKB 1957 februárjában úgy döntött, hogy Rákosi 5 évig nem térhet vissza Magyarországra. 1957. április 18-án az SZKP KB helybenhagyta az MSZMP IKB ezen határozatát, ezért Rákosit 1957 júniusában Moszkvából előbb Krasznodarba, majd Tokmakba (Kirgizia), végül Gorkijba telepítették. 1957. május 5-én megfosztották képviselői mandátumától. 1960. november 1-jén az MSZMP Politikai Bizottsága felfüggesztette párttagságát, majd 1962. augusztus 16-án kizárták a pártból. 1970 áprilisában az MSZMP KB plénumán engedélyezték volna hazatérését, ha írásban kötelezettséget vállal, hogy nem fog politizálni, ebbe azonban Rákosi nem egyezett bele. 1971. február 5-én Gorkijban halt meg. Hamvait február 16-án titokban szállították haza.