Névmutató (SZKP)

 

Belkin, Mihail Iljics (1901-)

Szovjet államvédelmi tiszt. A magyar történeti szakirodalomban sokszor tévesen Fjodor Belkinként (Bjelkinként) említik. 1918-tól dolgozott a szovjet-orosz belügyi igazgatásban. A második világháború idején a Vörös Hadsereg és a SZMERS különleges osztagaiban szolgált. 1947-1950 között altábornagyi rangban a Központi Hadseregcsoport elhárításának volt a főnöke. 1945-től foglalkozott magyar ügyekkel, 1949. július elején a Rajk-per forgatókönyvét előkészítő kihallgatók vezetőjeként érkezett Magyarországra. 1951 októberében cionista összeesküvés vádjával letartóztatták, 1953-ban szabadult ki. Az államvédelmi hatóságtól elbocsátották, 1954-ben a törvényesség megsértése miatt tábornoki rangjától is megfosztották.

Bulganyin
1918-tól a CSEKA tisztje, majd 1931-től a Moszkvai Szovjet elnöke. 1937-38-ban az orosz föderáció Népbiztosok Tanácsának elnöke, 1938 és 1941 között a Szovjetunió központi bankjának elnöke, a Népbiztosok Tanácsának elnökhelyettese. 1939-től az SZKP KB tagja. 1944-től a Honvédelmi Tanács tagja, később a Szovjetunió marsallja. 1947 és 1949, valamint 1953 és 1955 között honvédelmi miniszter.

1948-tól 1958-ig az SZKP elnökségének tagja. A Sztálin halálát követő hatalmi harcban Hruscsovot támogatta. 1955-től 1958-ig a minisztertanács elnöke. 1957-ben csatlakozott azokhoz, akik az SZKP elnökségében Hruscsov megbuktatására készültek. A csoport bukása után le kellett mondania a miniszterelnökségről, később megfosztották marsalli rangjától, és 1961-ben az SZKP KB-ból is kizárták.

Gromiko, Andrej Andrejevics (1909-1989)

Szovjet politikus, diplomata. Szegényparaszti családban született. A minszki agrártudományi egyetem elvégzése után 1936-tól a moszkvai Közgazdaságtudományi Intézet kutatója. 1939-től a szovjet külügyminisztérium amerikai osztályának vezetője, majd a washingtoni szovjet nagykövetség tanácsosa, 1943 és 1946 között nagykövet. 1946-ban a Szovjetunió ENSZ-nagykövete. Ugyanebben az évben külügyminiszterhelyettessé nevezték ki. 1952-53-ban londoni nagykövet. 1952-től az SZKP KB póttagja. 1953-tól 1957-ig a külügyminiszter első helyettese. 1956-tól 1989-ig az SZKP KB tagja. 1957 és 1985 között külügyminiszter. 1973-tól 1988-ig az SZKP Elnökségének tagja. 1983-ban a minisztertanács elnökének első helyettesévé nevezték ki. Gorbacsov pártfőtitkárrá választása után 1985-től 1988-ig a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének elnöke.

Hruscsov
1918-ban lépett be az SZKP-be. A polgárháborút a Vörös Hadsereg politikai tisztjeként harcolta végig. 1925-től kerületi párttitkár, majd a Sztálinhoz közel álló Kaganovics közvetlen munkatársaként dolgozott. 1929-től Moszkvában tanult a Sztálin Ipari Akadémián. 1935-től a moszkvai városi, majd területi pártszervezet első titkára. 1934-től 1966-ig az SZKP KB tagja. A harmincas évekbeli tisztogatások idején Sztálin elkötelezett támogatója. 1938 és 1949 között az Ukrán KP KB első titkára, valamint 1944 és 1947 között az ukrán kormány elnöke. 1939-től 1964-ig az SZKP Elnökségének tagja. 1949-től moszkvai első titkár. Sztálin halálát követő hatalmi harcban, Malenkovval szemben, sikerült megszereznie a pártvezetés támogatását. 1953-tól 1964-ig az SZKP elsőtitkára. 1958-tól 1964-ig miniszterelnök. 1964 októberében puccsszerűen váltották le párt- és állami tisztségeiből. Utolsó éveit nyugdíjasként töltötte.

Kaganovics
14 éves korától egy bőrgyárban dolgozott. 1911-től az SZKP tagja, illegális kommunista tevékenységért többször letartóztatták. Az 1917-es februári forradalom után 1922-ig különböző helyeken végzett pártmunkát.

1922-től az SZKP apparátusában dolgozott. 1925-től 1928-ig Ukrajna KP-jének első titkára. 1930 és 1934 között a Moszkvai Városi Pártbizottság, illetve a Moszkvai Területi Pártbizottság első titkára. 1935-től út- és szállításügyi, valamint nehéz-, fűtőanyag- és olajipari népbiztos (miniszter). 1944 decemberétől a Népbiztosok Tanácsa elnökhelyettese (miniszterelnök-helyettes). 1930-tól 1957-ig az SZKP elnökségének tagja. 1956-1957-ben első miniszterelnök-helyettes, egyidejűleg építőanyag-ipari miniszter. 1957 júniusában a központi bizottság ülésén a Hruscsov elleni puccskísérletben való részvétele miatt kizárták a pártvezetésből, és egy vegyipari kombinát igazgatójának nevezték ki az Urálban.

Konyev, Ivan Sztyepanovics (1897-1973)

Szovjet katonatiszt. 1916-tól katona. 1918-ban belépett az orosz kommunista pártba, járási katonai komisszár a vologdai kormányzóságban. Az 1918-1921-es szovjet-orosz polgárháború alatt páncélvonat, dandár-, majd hadtestparancsnok. 1934-ben elvégezte a Frunze Katonai Akadémiát. A második világháború idején frontparancsnok, részt vett a moszkvai és a kurszki csatában, a berlini és a prágai hadműveletekben. 1945-1946-ban a szovjet Középső Hadseregcsoport főparancsnoka, Ausztria legfőbb kormánybiztosa. 1946-tól 1950--ig és 1955-1956-ban a szovjet szárazföldi csapatok főparancsnoka. 1955 és 1961 között a honvédelmi miniszter első helyettese, 1955-től 1960-ig a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erői főparancsnoka. 1961-1962-ben a németországi szovjet hadseregcsoport főparancsnoka.

Lascsenko, Pjotr Nyikolajevics (1910-1992)

Szovjet katonatiszt, hadseregtábornok. A második világháborúban hadseregtábornok. A vezérkari akadémia elvégzése után 1952-től a németországi szovjet megszálló csapatoknál szolgált hadosztályparancsnokként. 1955-1956-ban a Magyarországon állomásozó Különleges Hadtest parancsnoka altábornagyi rangban. A kijevi, majd a kárpátaljai katonai körzet parancsnoka. 1967-1968-ban Nasszer egyiptomi elnök mellett főtanácsadó. 1967-től haláláig a Védelmi Minisztérium felügyelő tanácsadója, 1968 decemberétől a szovjet szárazföldi csapatok főparancsnokának első helyettese.

Malenkov
Orenburgban született, régi orosz nemesi családban. 1919-ben vöröskatona, 1920-ban lett az SZKP tagja. 1921-1925 között elvégezte a Moszkvai Műszaki Főiskolát. 1925-ben pártmunkás, a főiskola Komszomol-szervezetének egyik vezetője lett. 1930-tól az SZK(b)P moszkvai városi bizottsága osztályvezetője. Felesége Sztálin titkárságán dolgozott.

1934-1939 között a KB vezető pártszervek osztályának, 1939-1946 között a káderpolitikai főosztály vezetője, 1937-től a Központi Bizottság tagja, 1941-1945 között a Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottságának tagja volt. Sztálin bizalmi emberének, sokan utódjának tekintették. 1946-ban beválasztották az SZKP Politikai Bizottságába (előtte 1941-től a testület póttagja volt). 1939-1946, majd 1948-1953 között KB-titkár. 1946-tól miniszterelnök-helyettes. Sztálin halála után őt nevezték ki a Szovjetunió Minisztertanácsának elnökévé. Gazdasági és politikai értelemben is enyhíteni igyekezett a sztálini rendszeren.

1955 februárjában leváltották, újra a minisztertanács elnökhelyettese, egyben villamosenergia-ipari miniszter lett. Az SZKP KB 1957. júniusi plénumán, miután Hruscsov felülkerekedett az őt leváltani igyekvő politikusokon, másokkal együtt kizárták a párt vezető szerveiből. Ezt követően az uszty-Kamenogorszki vízi erőmű, illetve az ekibasztuzszkiji táverőmű igazgatója lett. 1961-ben kizárták a pártból, és nyugdíjazták.

Malinyin, Mihail Szergejevics (1899-1960)

Szovjet katonatiszt, hadseregtábornok. 1919-től a szovjet Vörös Hadsereg katonája. 1933-ban elvégezte a Frunze Katonai Akadémiát. Részt vett az 1939-40-es szovjet-finn háborúban. A második világháborúban Moszkva, Sztálingrád, Kurszk csatáiban és Berlin bevételénél harcolt. 1952-től haláláig a szovjet Fegyveres Erők vezérkari főnökének első helyettese, 1952 és 1956 között az SZKP KB póttagja.

Mikojan
Az örmény származású szovjet politikus a tifliszi kormányzóság területén található Szavainban született. Hittudományi tanulmányokat folytatott. 1915-ben belépett a pártba.

1917-től propagandista volt Bakuban és Tbilisziben, a tifliszi pártbizottságának tagja, majd a bolsevikok bakui bizottsága elnökségi tagja. Szerkesztette az örmény nyelvű Szociáldemokrata című újságot. 1918 nyarán a Vörös Hadsereg 3. brigádjának komisszárja, majd az illegális bolsevik párt bakui bizottságának elnöke lett. 1919. márciusban megbízták az OK(b)P kaukázusi határvidéki bizottsága bakui irodájának vezetésével. 1920-1922 között az OK(b)P Nyizsnij Novgorod-i tartományi bizottsága, majd 1924-ig Rosztovban a Központi Bizottság délkeleti irodája, ezután az észak-kaukázusi területi pártbizottság titkára lett. 1926. augusztus és 1930. november között bel- és külkereskedelmi, ezután 1934-ig közellátási, majd 1938-ig élelmiszer-ipari népbiztos volt. 1937. július és 1946. március között a Szovjetunió Népbiztosok Tanácsa elnökhelyettesi, egyidejűleg 1938-tól külkereskedelmi népbiztosi posztján állt.

1942-1945 között tagja volt a Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottságának. 1946. márciustól 1953. márciusig miniszterelnök-helyettes, miközben 1946-1949 között külkereskedelmi miniszter volt. 1953-ban márciustól augusztusig a bel- és külkereskedelmi tárca élén állt, ezután 1955. januárig kereskedelmi miniszter, 1954. április-1955. február között pedig újra a minisztertanács elnökhelyettese volt. 1955 februárjától az első miniszterelnök-helyettes posztján állt 1964 júliusáig. Ezután 1965. decemberig a Legfelsőbb Tanács Elnökségének az elnöke lett, majd 1974-ig a testület tagja. 1923-1976 között a KB, 1935-1966 között a PB-tagja volt.