Szilágyi N. Sándor

A jelentésvilág szerkezete

"Még nagyobb szellemi fejlettség kellett ahhoz, hogy az állatok vagy élettelen tárgyak megfelelő nevű részeit lássuk el hasonló jelentéssel és illessük e jelentésnek megfelelő szóval. [...] Így nevezték el a hegy alját, mivel alul volt s mintegy az egészet egyenesen tartotta, 'a hegy lábá'-nak, az asztal, szék, ágy stb. feltámasztó rudjait az asztal, szék, ágy stb. lábainak; s a virág fentartó részét is a régi nyelvben hasonló értékű 'szár' szóval. A félre dűlt boglyák, kazlak stb. támasztó fáját a nép 'kódusláb'-nak hívja".

Lakoffék az ilyen metaforákat nem találták nagyon érdekesnek: nem ezek a "halott metaforák" azok, amelyek által úgymond élünk. Őket inkább az olyanok izgatták, mint azok a "rejtett metaforák" (vagy ahogy ők hívták annak idején: strukturális metaforák), amelyek mint olyanok meg sem jelennek a beszédben, de számos kifejezésünk csak ezek alapján értelmezhető. Részletesen elemzik például azt, amelynek következtében a vitáról úgy beszélünk, mint a csatáról. Magyarul is gyakran mondunk olyanokat, hogy: szócsata, szópárbaj (egyébként a vita szó maga is a ví(v) tőre vezethető vissza), a vitában megpróbáljuk a másik felet legyőzni, vagy legalábbis meggyőzni, ellene fordítani saját fegyvereit, érveinket bevetjük, a másik felet valamilyen érvvel lelőjük (ha ugyan nem visszafelé sül el, amit odamondunk), vagdalkozunk, állást foglalunk, és azt aztán keményen védjük, a másik felet megsemmisítjük stb. Ezek a kifejezések tehát nem véletlenszerűek, hanem egy koherens rendszert alkotnak, amely mögött a VITA-CSATA metafora áll, ez pedig annak a szerkezeti hasonlóságnak az alapján jön létre, hogy mindkét esetben két fél áll szemben egymással, és mindegyik nagyon akarja, illetve hiszi azt, amit a másik nagyon nem. Ez a metafora természetesen összefügg azzal is, hogy milyen szerkezetű fogalmunk van nekünk egyáltalán a vitáról, vagyis hogyan konceptualizáljuk a vitát, milyen nagyobb fogalmi hálózatba illesztjük bele, és ez a viselkedésünkön is meglátszik vita közben. (Nekünk, magyaroknak ezt igazán nem nehéz elhinnünk, hiszen elég csak széjjelnéznünk az olyan politikai küzdőtereken, ahol magyarok a felek, és rögtön látjuk, hogy itt bizony kemény hadviselés folyik, ahol - amint az a háborúban általában lenni szokott - az igazi nagy vesztesek mi vagyunk, az ártatlan civilek.)