A legjobb meló az ittas pogó

A Tankcsapda Füst és lábdob című számához készülő klip forgatásán jártunk. Munka és szórakozás, profin őrjöngő amatőrök és sok sör várt ránk.

Arra a kérdésre, hogy nyűgnek tartják-e a forgatást, azt mondja, hogy "persze", nem ez a kedvenc hobbijuk, nem szeretnek például órákig a hideg betonon állni. Ennek ellenére szerinte (itt a felvételen csak sípolást hallani, nem szó szerint idézünk), ahogy mondani szokták, aki könnyűvérű nőnek áll, ne sírjon, amikor dolgozni viszik. Értse ezt úgy az olvasó, hogy Lukács szerint egyetlen szót nem szólhatnak, hogy "nagyképűen szólva egy népszerű zenekar nagyszerű lemezéhez egy reményeim szerint kiváló klipet készítünk, ez a dolgunk, ez ügyben kussoljunk". Ő maga szereti az izgalmakat, például, amikor először találkozik a kész anyaggal, és látja, hogy milyen lett, amin dolgoztak. Forgatás után indul majd az egész csapat haza Debrecenbe, bármilyen késő is lesz - ilyenkor sem maradnak Pesten.

Mire vége a beszélgetésnek, a hangulat érezhetően melegebb az udvaron. Szól már a zene is a hangszórókból, lassan kész a világítás, áll a dobszerkó a dobogón. A sörkészletek is sokat segítettek az oldódásban, már Jégert követel valaki a büdzsé terhére, és lassan a forgatási helyszín köré gyűlnek a statiszták. Átlagéletkoruk húsz körül lehet, amit néhány tizenöt körüli rajongó lány lefelé és pár harminc körül sem konszolidálódott srác fölfelé módosít.

Amikor a technika készen áll, füstöl a füstgép és szól a lábdob, az emberanyagot Indián meglepően gyorsan a helyére állítja. Megkapják az instrukciókat a kívánatos viselkedés tekintetében, a zenekar is elfoglalja a helyét, és indul a kamera. Ekkor elszabadul a pokol, pontosabban profi munka kezdődik. Először a totálképet veszik fel, a zenekar játszik a tömegben, körülöttük rockerek ugrálnak, az előtérben pedig a punkok pogóznak. De hogy! Teljes erőbedobással, van vagy fél perc a számnak az a része, ami a jelenet alatt szól, de úgy kikészülnek az egyébként láthatóan edzett, rutinosan lökdösődő tarajosok, hogy utána csak lihegni tudnak a falnak dőlve.

Sör száll a levegőben, mert néhány dobozt hajított el gazdájuk az első másodpercekben, az egyik lelkes táncolónak vérzik a szeme alja, olyat kapott valakitől ("basszus, mindjárt kifolyik a szemed" - aggódik később a haverja). Száz százalék káosz a parketten, pont ahogy azt a stáb eltervezte: az utolsó taktus után szélesen vigyorog is mindenki, így nyugtázva a jelenetet.

Átállás után pedig ugyanaz következik kicsiben. A közelik jönnek, hol Fejes Tamás dobosról, hol Lukácsról, hol Molnár (Cseresznye) Levente gitárosról. Mellettük, mögöttük minden beállításban ugrálnak, csápolnak a statiszták, az intenzitás semmit nem csökken, ahogy a jókedv sem. A szünetekben megy a spannolás a zenekartagokkal, villognak a vakuk, csordogálnak az utolsó sörök lefelé a torkokon, Indián szól, hogy ne menjen ki senki a díszletből, "lehetőleg a biodíszletből sem".