Van olyan sztereotípia, ami bosszantja abban, ahogyan az indiai embereket, vagy az indiai kultúrát megjelenítik a sorozatokban, vagy filmekben?
Mindenhol működik a sztereotípia. Hollywood elég szélsőségesen, sokszor negatívan állítja be a kínaiakat, indiaiakat. De a filmekben a túlzás természetes, ha jó filmről van szó és dramaturgiailag megvan a funkciója, akkor ezzel nincs baj. Én magam nem mindig szeretem, de megértem.
Akinek elég hamar és elég mélyen megnyílnak a beszélgetőpartnerei, az kinek tud megnyílni? Ki az Ön bizalmasa?
Szerintem nekem azért nyílnak meg az emberek, mert figyelek. Folyamatosan szemkontaktust teremtek.
Igen, de Ön tud valakivel ennyire mélyen beszélgetni, ha a saját életéről van szó?
Én a legtöbb dolgot magamban lerendezem.
És nem emészti fel?
Nem. Lerendezem, és nem elásom. Ez persze hol hátrány, hol előny.
Nem cipeli a hátán a másik ember történetét?
Nem. 1990-től foglalkozom ezzel intenzíven. Az első időkben, reggel 9-től este hatig jöttek hozzám sorselemzésre, ami inkább volt már terápia. Volt olyan, hogy félévre előre teltház volt. Az emberek persze nem azért kerestek fel, mert dicsekedni akartak, hanem mert bajban voltak. Vagyis reggeltől estig hallottam a katasztrófákat, a drámai sorsokat.
Ha ezt cipeltem volna magammal, akkor belebetegszem és meghalok.
Meg kellett találnom az egyensúlyt az empatikus megértő és a kívülálló szerepe között. De hatottak rám azok a történetek is, amikkel sorselemzés közben találkoztam és azok is, amelyekkel egy-egy interjú közben, már a tévés munkám során találkoztam.
Mit gondol a kéretlen tanácsokról?
Nem hiszek benne. Ha olyannak adnék tanácsot, aki nem nyitott rá és nem kéri, akkor az már parancs lenne. Amikor pedig valaki mindenáron tanácsot akar adni a másiknak, az már nem a segítségről szól, hanem egy ember egójáról, aki azt akarja mutogatni, hogy nála van a bölcsek köve.
Az elmúlt években nagyon erős, karakteres női műsorvezetők ültek Ön mellett. Melyiküktől mit tanult? Mit hoztak az életébe?
Liptai Claudia, Demcsák Zsuzsi, Tatár Csilla, Gombos Edina, Erdélyi Mónika, Czippán Anett, Balázs Andrea... Mindegyiküktől rengeteget tanultam. Edinával készítettük anno az Edina és Joshi című műsort. Ő nagyon okos nő és soha nem akart tanítani, de öt perc után ráéreztünk egymásra. Claudiával is fantasztikus volt dolgozni a Mokka Habbal műsorban. Emlékszem, hogy az első időkben nehezen találtam meg a ritmust, hiszen egy élő adás felénél csatlakoztam mindig a stábhoz. Ilyenkor
úgy éreztem, mintha egy kétszázzal száguldó vonatra akarnék felugorni.
Claudia mindig azt mondta: „Nyugi, anyád itt van.” Az ő segítségével megéreztem a műsort, annak a ritmusát. Erdélyi Mónikával is nagyszerű volt a munka. Milyen érdekes, hogy régen mi rivális csatornánál, egymással rivalizáló műsort készítettünk, itt pedig olyan gördülékenyen ment minden.
A tévében látja a jövőjét?
Eredetileg színész vagyok, véletlenül kerültem a bábosokhoz. 1980-tól '93-ig a Bábszínházban dolgoztam. A színházi lét azzal, hogy a színpadon álltam, egyfajta extrovertált életet adott. A bábszínház a köztes utat hozta az életemben, mert
szerepeltem, de a háttérben maradtam.
Aztán jött az ezotéria, a tanácsadás és a sorselemzés. Itt teljesen visszavonultam, introvertált voltam. Ezt követte a tévé, amiért elképesztően hálás vagyok a sorsnak és a TV2-nek.
Miért?
Mert sokáig már nem tudtam volna a tanácsadást csinálni, de nem volt kialakult kép a fejemben arról, hogy mit szeretnék majd. Azt éreztem, hogy kiégtem.
Ekkor jött a tévé.
Igen, de korábban is szerepeltem a tévében, sok MTVA műsorban láthattak a nézők. (Joshit először Vitray Tamás műsoraiban, később Déri János műsoraiban, valamint a Napraforgóban is láthattuk – a szerző.) Én voltam az indiai csodabogár, akitől sok mindent meg lehetett kérdezni, amit a rendszer nem feltétlenül engedett. Szóval jött a tévé és ez van most is. Nem tervezek előre, mert mindig megtalálnak a feladatok.
A kreatív munkát, amihez kell egyfajta extrovertáltság jobban szereti?
Igen. És úgy érzem, ebben jó is vagyok. Nem szenzációhajhász interjúkat szeretnék csinálni, nem ez a célom. Tartalmas beszélgetéseket szeretnék megmutatni a nézőknek.
Lehet, hogy kérdezéstechnikát kellene tanítania.
Képzelje, ezt tanítok a TV2 Akadémián.
Nagy Beatles-rajongó. Kivel ülne le beszélgetni és miről, ha lenne rá lehetősége?
Sajnos ez már nem lehetséges, de Lennonnal beszélgetnék. Milyen érdekes, hogy amikor még Indiában éltem, nekem a Beatles semmit nem jelentett... Egyetlen lemezem volt tőlük, az is úgy került hozzám, hogy
volt egy amerikai farmerem, amit elcseréltem öt lemezre.
Az egyik egy indiai zenész albuma volt, aztán volt közte Boney M, Gloria Gaynor, Donna Summer és egy Beatles album. Legtöbbször az indiai albumot hallgattam és néha-néha a Beatlest, de nem jelentett különösebben semmit. Szóval, már itt éltem Magyarországon, amikor 1980. december 9-én egy színházi próbáról siettem haza, hogy elérjem az utolsó gödöllői buszt. Taxival mentem az Örsre, és
a taxis mondta a kocsiban, hogy lelőtték John Lennont.
Én pedig visszakérdeztem, hogy „Az ki?”. Hogy a taxis mit gondolhatott magában, azon ma is jót nevetek, de én akkor tényleg nem tudtam semmit az együttesről. Ott kezdődött el az ismerkedésem velük.
Hazaért a busszal és keresgélt lemezeket, vagy hogyan?
Majdnem. A Bábszínházban az ügyelő árult könyveket és lemezeket. Tőle vettem. És a zene, a dalszövegek szép fokozatosan birtokba vettek. Amikor pedig megnéztem az Imagine filmet, onnantól kezdtem gyűjteni mindent.
Gyakran jár vissza Indiába?
Három éve voltam utoljára, amikor az édesanyám meghalt, de nagyon érdekes, hogy az én városom már eltűnt.
Hogy érti?
Ahol a sarkon templom volt, ott most ötcsillagos szálloda van. Nincsenek meg a kicsi utak, hanem háromsávos nagy utak vannak.
A városokban is megváltoztak az emberek.
Mikor először hazamentem Magyarországról Indiába, még 40 ember várt a családból a reptéren, aztán csak huszonkilencen. Mikor utoljára mentem már csak egy ember jött ki elém. A fiataloknál lehet a legerősebben érezni ezt a változást, de a falvakban még őrzik a hagyományokat. És a falvak India igazi lelke.