Régóta ismert, hogy az objektumot egy gyűrűszerű, körülbelül egy fényév átmérőjű alakzat övezi. Ez minden valószínűség szerint abból a gázanyagból áll, amelyet a szupernóva elődcsillaga a felrobbanása előtt kb. 20 000 évvel dobott le magáról. E belső gyűrűnek nevezett alakzat a szupernóva-robbanás előtt nem volt látható; a robbanás során felszabaduló sugárzás azonban felhevítette és intenzív sugárzásra késztette az anyagát. Ezután fokozatos elhalványodás következett, miközben a gyűrű centrumában lévő szupernóva-maradvány folyamatosan tágult.
Az 1990-es évek elején rádió- és röntgensugárzást észleltek a gyűrűn belüli tartományokból, ahogy a táguló törmelékfelhő leggyorsabban mozgó, láthatatlan frontja "legázolta" az ott lévő ritkább, hidegebb gázt. A kérdés az volt, hogy a front mikor éri el igazán látványosan a gyűrű belső szélét. A csillagászok "lélegzetvisszafojtva" lesték ezt a pillanatot, mert az ütközés hatására végbemenő felforrósodás és felfénylés szó szerint új fényt vethet az objektum természetére. A várva várt esemény 1997 nyarán bekövetkezett: a hatalmas, kb. 1 fényév átmérőjű gyűrű - bár egyelőre csak egy területen - intenzíven felfénylett. A HST jobb oldali felvételén ezt a kb. 160 milliárd km széles foltot figyelhetjük meg, a gyűrű jobb felső részében. (Összehasonlításképpen: a közepes Nap-Föld távolság 150 millió km.)