A halálközeli élmény harmóniája

Lehetséges-e, hogy valamiről egyre többet, mégis egyre kevesebbet tudunk? A halálról, vállalt vagy megtagadott hitünkről, önmagunkról?

Nem közömbös a másoktól érkező visszatükrözés sem. Nemcsak a nyelv áll ellen az élmény kifejezésének, hanem sokszor a hallgatóság is. A legtöbb emberben szinte zsigeri reakció a halál gondolatának hárítása, melybe több-kevesebb irtózat is vegyül. A visszatért azonban nem a pusztulást látja a halálban, mint a többiek, hanem azt a csodát, amelyet megtapasztalt; és döbbenten veszi észre, hogy élménye mennyire nem kelt rezonanciát, mennyire 'kriptaszagú' a halált feledni akarók ízlése számára. Az ilyen emberek elhallgattatják, másról kezdenek beszélni vagy kigúnyolják, esetleg fölényesen elmagyarázzák, hogy hallucinációkról vagy az agy oxigénhiányáról van szó. A legtöbb ember úgy elkerüli őt, mint saját halála gondolatát. Családja sem mindig tud mit kezdeni vele: egyszerűen más. Más lett, mint a többiek, és más, mint azelőtt. Ekkor az 'élményes' magába zuhan, úgy érzi, hogy meg van bélyegezve, elhallgat, és ha társas ösztöne erős, olyan embereket keres, akik mégis megértik.

20 évvel ezelőtt nehéz volt ilyeneket találnia. Ma már viszont szinte minden régióban elérhetők az IANDS (International Association for Near-Death Studies) helyi szervezetei, ahol a hasonló 'visszatértekkel' találkozhat, és ahol szakszerű tájékoztatást kaphat arról, hogy mi is történt, történik vele. Itt megismerheti a halálközeli élménnyel kapcsolatos kutatásokat, és mindeközben tiszteletben tartják élményét.

Nem így a sarlatánok, szemfényvesztők, látók, akik egyszerűen kihasználják az ilyen egyének magányosságát, szolgálatkészségét és szellemi útkeresését, amely nagyon erős. A visszatértek igen fogékonyak spirituális hatásokra, ugyanakkor lehet, hogy ítélőképességük még fejletlen ez ügyben. Lehet, hogy az élmény előtt soha nem foglalkoztak szellemi-lelki dolgokkal, így tájékozatlanok e téren, és az első szekta, mely látszólag oly befogadó, és úgymond mindenre magyarázatot ad, behúzza őket.

Mítoszok és legendák

Mindeddig a nyugati, euroatlanti, modern emberek halálközeli élményeiről szóltunk. Távolodjunk el azonban térben és időben, próbáljunk meg belehelyezkedni más kultúrákba, amelyeket most nevezzünk mitikusnak. Nevezhetnénk ugyanakkor rituálisnak, archaikusnak, tradicionálisnak is. Mégis a mítoszt emeltük ki, mert a mítoszt lehet párhuzamba és szembe állítani a mai korra jellemző információval. Nyilvánvaló, hogy a hagyományos társadalmak emberei hozzánk képest az információk töredékével rendelkeztek, ha a kívülről kapott információkra gondolunk. A közvetlen haláltapasztalások terén talán fordított a helyzet. Triviális, hogy a civilizálatlan embernek sokkal több alkalma volt a halállal találkoznia, mint nekünk, főleg nagyvárosokban élőknek. De nem csak mások halálával; a különböző beavatási szertartások során olyan szélsőséges állapotba kerülhettek, amely valószínűleg megfelelt a halálközelség kritériumainak.

A mi halállal kapcsolatos egyre több, de információ-szintű ismeretünkkel a mitikus kultúrák kevésbé kiterjedt, de intenzívebb ismeretei állíthatók szembe. Még azt is meg lehet kockáztatni, hogy a régieket nem érte olyan váratlanul a halálközeli élmény, mint bennünket: mert az intenzív ismeret egyben azt is jelenti, hogy pontos és eleven ismeret; önmagunkra vonatkoztatott ismeret; és a saját halállal kapcsolatos mély belátás.

Az archaikus valóságelméletek egyöntetűen mitologikusak lehettek. Mi már nem értjük pontosan, mit jelent mitológiában gondolkodni. Valószínűleg ebben a világképben természetes volt különböző valóságszintek létezése. Ezek általában hierarchiát alkottak, úgy, hogy az alacsonyabb szintek függésben voltak a magasabbaktól. A mitologikus gondolkodásban a magasabb szintek sem elvontak. A leghatalmasabb istenségeknek is megvan a személyisége, sorsa; de ez szerves egységet alkot a halhatatlansággal, hatalommal és mindentudással, melyeket birtokolnak. Ha mi valamilyen transzcendenciát feltételezünk is, az elvont és általános és megismerhetetlen. Ezért a "túlvilághoz" való viszonyunk is ellentétes a mitologizálással.

A mítosz azon a feltételezésen alapszik, hogy az isteneknek megvan a maguk külön egzisztenciája, fennállása, saját élete, mely laza összeköttetésben van a mienkkel: laza, de állandó összeköttetésben. Ehhez képest az elvont vallásosság, amelyből hiányzik a mitologizáló elem, az istenit teljesen az emberire vonatkoztatja, nem tudván elképzelni annak sajátos létmódját. Egy torz szemlélet keletkezik ebből, mely annak ellenére, hogy az istenség végtelen fölényét állítja, de facto aláveti az istenit az emberinek.

A mitológiai elemet a kereszténységben valamelyest a szentekről szóló legendák hordozzák: ők kerülnek a sok isten helyébe. Maga Jézus Krisztus is leginkább az emberek vonatkozásában jelenik meg; sorsa szinte teljesen egybefonódik azzal a küldetéssel, amelyet az emberek világában betölt. Ilyen értelemben elvont, bármennyire hangsúlyozzák is ember-mivoltát. Jézus a maga tökéletességében sokkal kevésbé emberi, mint a politeisztikus vallások istenei.

Az elvont vallásosság (vagy az éppilyen elvont vallástalanság) következménye az is, hogy nem rendelkezünk reális szemlélettel semmiről, ami az életen túlmutat. De már magáról a haldoklásról sem, az életből kivezető útról. Ha ezt összevetjük akár az egyiptomiak, akár a hinduk részletes imaginációival, akkor azt is elgondolhatjuk, hogy ők mennyire előrevetítették a maguk képzeletének ellenállhatatlan erejével azt, amivel majdan haldoklásuk során találkoznak.