A halálközeli élmény harmóniája

Lehetséges-e, hogy valamiről egyre többet, mégis egyre kevesebbet tudunk? A halálról, vállalt vagy megtagadott hitünkről, önmagunkról?

Hogyha megnézzük azt a csoportot, amelyet a tudományos és elvont gondolkodás többnyire érintetlenül hagyott, akkor láthatjuk, hogy mennyire működik ez a képzelőerő, meghatározva a haldoklás, illetve az átmeneti halál állapotában átélteket. Például egy mai thaiföldi hindu halálközeli élményei megfelelnek annak, amit vallása alapján arról elképzelhet. A nyugati ember halálközeli élményei ellenben többnyire teljesen meglepik átélőjét, s nem felelnek meg a hite vagy hitetlensége által elvártaknak; de mindaz sem befolyásolja őket, amit magukról a halálközeli élményekről tudnak. Úgy tűnik tehát, hogy mindaz, amit tanultunk és tudunk, talán eligazít bennünket az életben, de az élet és halál határán semmissé válik. Ennek oka, hogy ismereteinket át- meg átszövi az absztrakció és a tárgyiasítás. Tudományos világképünk számára belső ellensúlyt képezhet egyrészt az elvont hit a Végtelenül Tökéletes Létezőben, másrészt egy bensőséges, általában imádságon keresztül megvalósuló kapcsolat Istennel. E bensőséges kapcsolatban azonban Isten csak a magunk relációjában létezik számunkra. Ennek transzcendenciát torzító hatása rendkívül nagy; sokkal nagyobb, mint annak idején az istenek mitikus antropomorfizálásáé.

Ha egy hindu halálközeli élményt él át, azt annak tulajdonítja, hogy az alvilág urai elcserélték a nevét, és ezért ő esetlegesen odakeveredett a holtak birodalmába. A nyugati sokszor annak, hogy az ő személyes, lelki fejlődéséhez szüksége volt erre a tapasztalatra. Ha egy hindu találkozik is némely elhunyt barátjával (aligha rokonával) a 'túloldalon', akkor ezek általában nem sokat törődnek vele, maximum figyelmeztetik az ott uralkodó törvényszerűségekre. A nyugati érkezőt természetesen rokonai, szerettei és/vagy egy őt teljesen, feltétel nélkül elfogadó Fénylény fogadja, és olyan szeretetben részesül, amilyenben még tán gyermekkorában sem szülei által. A hindut Yama halálisten komor szolgái kísérik ellentmondást nem tűrően az Alvilágba, ahol Yama egy könyvből olvassa fel az illető jó és rossz cselekedeteinek száraz összegzését. Sokatmondó a poklok számának a mennyekéhez viszonyított jóval magasabb aránya is; mindenesetre azt sugallja, hogy a lelkek valószínűbb elhelyezése a halál után valamelyik pokolban fog megtörténni, amit aztán a karma beteltekor egy sor szenvedésteli újjászületés követ. A nyugati ember ezzel szemben háromdimenziós, élénk képsorban pörgeti vissza, vagy előre élete eseményeit. Morális szempont itt is van, de ez a morál nem a tettekre, hanem sokkal inkább a szándékokra vonatkozó. Ráadásul - a szubjektivitást fokozandó - a megbánás aktusának igen gyakran a vétkeket teljesen elimináló hatása van.

Mindebben a krisztusi kereszténység lenyomatai azért fellelhetők: egyedül a szeretet számít; a bűnök bocsánatot nyernek, ha megbánjuk őket (nincs büntetés); az Isten: szeretet. Úgy tűnik, hogy ezen alaptételek együttesen a nyugati halálközeli élmények fundamentumai. Ám maga az élmény meglepő módon nem függ attól, hogy az átélő élete során hitte-e, vagy épp tagadta ezen elveket.

A halálközeli élmények nem olyan idegenek pszichés valóságunktól, mint amilyennek első benyomásra találjuk őket. Ha így is van - és idegenkedünk tőlük -, ez azért lehetséges, mert a halállal kapcsolatos felszíni tudásunk elnyomja ide vonatkozó mélyebb önismeretünket. Tulajdonképpen nem vagyunk tisztában saját valódi világképünkkel. Kereszténynek, materialistának vagy szkeptikusnak mondjuk magunkat, és közben a pszichénk egy része - talán legfontosabb része - mit sem tud erről: táplálja a maga tudattalan fantazmáit egy végtelenül szerető istenségről és a túlvilági boldogságról. De kulturális imprintingjei miatt egy mai civilizált ember képtelen együtt élni saját tudattalan pszichéjének szimbolizációival. Így aztán, ha a halál közelébe kerül, döbbenten szembesül ezekkel, és szinte 'megszállják' a tudatát saját kivetítései. A halálközeli tapasztalatok túlélői sokszor még évekkel, évtizedekkel az élmény után is olyanok, mint akiket elragadtak, vagy akiket megbabonáztak. De vajon mi ragadta volna el, mi babonázta volna meg őket, ha nem saját pszichéjük maguk előtt mindig titkolt archetípusai?

Jakabffy Éva

Következik: A halál tudói - Egyiptom és Tibet