Vidor Ferenc

A városok világa

II. Biztonság, otthonosság

A város tárgyalását éppen ezen okoknál fogva nem kezdhetjük magával a várossal - szélesebb, átfogóbb összefüggésbe kell helyeznünk. Abból indulnék ki, hogy az ember nemcsak alkalmazkodik a természeti adottságokhoz és körülményekhez, hanem "világot" alakít maga köré, valamiképpen önmaga köré rendezi, igazítja a dolgokat, és hogy berendezkedik közöttük. Mitől otthonos a "világ", amelyben vagyunk? Heidegger mutatott rá arra a fontos összefüggésre, hogy az ember lététől elválaszthatatlan, hogy építsen, s hogy konstrukcióit "belakja", vagyis otthonosan, természetesen, biztonságosan mozogjon világában - az természetesen már filozófiai probléma, hogy mennyiben alapul ez az otthonosság- és biztonságérzet öncsaláson, Heidegger szavával, a lét feledésén, s hogy miképpen szembesülünk az emberi "világ" törékenységével, "világ-képeink" viszonylagosságával.

Amikor tehát az ember épületeket, utakat vagy városokat épít, valójában egy átfogóbb, rejtélyesebb konstrukciót, egy kereknek és beláthatónak elgondolt rendet materializál: a "világ" holisztikus képzete nem más, mint a dolgoknak olyan elrendezése, amelyben röviden szólva, biztonságban érezhetjük magunkat. A világ képzetéhez ezért valamiképpen a burok képzete is járul: a belső rendezettséghez a kifelé való zártság is hozzátartozik, a belső békéhez mindig a kívülről való fenyegetettség érzése és a védettség vágya kapcsolódik. A mai modern ember "safety first"-jét akár Leonardo da Vinci "certezza"-jával, akár Pascal "cértitude"-jével vetjük össze, megállapítható, hogy időtlen biztonságra vágyunk, törekvéseink ősi idők óta alapvetően erre irányulnak.

A továbbiakban arra teszek kísérletet, hogy megmutassam, milyen rejtett módon szövődünk össze ezzel a képzeleti, de materiálisan is megvalósuló Egésszel, amelyet számunkra a legszemléletesebben és legkomplexebben a város testesít meg. Úgy tűnik, hogy a város mintha valahol "középen" állna személyes, szűkebb világunk és tágasabb régiók, a kozmikus "világ" között. Úgy tenném fel a kérdést: miként vagyunk vagy lehetünk otthon a saját világainkban - a saját bőrünkben, a lakásunkban, a városunkban, a még tágabb környezetben, a világegyetemben?

A továbbiakban ennek az otthonosságnak néhány vonatkozására szeretnék - persze csak jelzésszerűen - a legszűkebb testközeltől a körkörösen egyre táguló környezeti szférákig kitérni.

"Környezet" szavunk pontosan árulja el, hogy miről van szó. A szó a kör képzetét kelti fel - a környezet mindig egy középpont környezete. Ha az én környezetemről, az én szűkebb-tágabb "világomról" beszélek, akkor az, mondhatni, én körém rendeződik: olyasféle többrétegű burokként vesz körül, amelyben én szeretném magam otthonosan érezni. "Világom" ennyiben a testem köré rendeződő burkok egyre táguló térbeli köreiként is leírható. Fontos látnunk, hogy e burkok nemcsak védenek a külvilágtól, de össze is kapcsolnak vele: pontosabban, magának a külvilágnak az észlelését, a vele való termékeny és gyakorlati kommunikációt is ezek biztosítják a számomra. S mivel nem magányos, hanem társadalmi lény vagyok, az érzéseket, amelyek a világgal való kommunikációmat kísérik, nem ok nélkül nevezzük közérzetnek.