Vidor Ferenc

A városok világa

II. b) Az otthon rendje

A kifelé táguló otthonosság egy másik, még testközeli köre a lakás, amely szintén egyfajta burok. Otthonom is öltözékszerűen veszi körbe testemet: kényelmes vagy kényelmetlen, szűk vagy néha - ritkábban - túl tág a mérete: olykor sikerül saját testemre szabni, olykor nem.

Érdemes egy kicsit mélyebben belegondolni abba, hogy mit értünk az "otthon" fogalmán. Végül is nem azt tekintjük-e jó városnak, amelyben otthonosan érezzük magunkat? Vegyük észre, hogy e szó - otthon - valami térbelit idéz fel: rámutat egy "ott"-ra, "ahol" otthonosan vagyunk. A térmetafora a legtöbb indoeurópai nyelvben még erőteljesebb, amennyiben az otthont a ház képzetéhez kötik (a német zu Hause, az angol at home, a francia a la maison stb.) A környezetemmel való azonosság tehát itt már archtikektonikus metaforaként mondatik ki. A szó alapjelentése szerint leginkább a házamban, a lakásomban vagyok "otthon" - mert ott érzem magam a leginkább biztonságban. Ez itt egyelőre nem jelent többet, mint hogy itt ismerem ki a legjobban magam, itt kell a legkevesebb váratlansággal számolnom.

"Az én házam az én váram" - szokták mondani, s e mondásban az a figyelemre méltó, hogy az otthon fogalmát a hataloméval kapcsolja össze. Vegyük észre, hogy e két fogalom közös alapja a rend képzete: az otthonom rendje felett én rendelkezem. De tudjuk-e valójában, hogy mi az a rend? Polcz Alaine mutat rá a témáról írott könyvecskéjében, hogy a rend specifikusan emberi kategória: "az ásványi világ, a sztratoszféra, egy nyúl vagy kőrisfa nem lehet rendes vagy rendetlen - legfeljebb rendellenes", vagyis az ember általi kategorizálás normáitól eltérő. A rend nem magától értetődő adottság, hanem norma, szabály, amit teremtünk - megállapítunk és betartunk vagy megszegünk. Az, hogy az embernek "világa" van, azt jelenti, hogy rendeket képes generálni.

Azt nevezzük rendetlenségnek, amikor túl sok dolog van "elől", vagyis elmozdítva a helyéről, azért, hogy "kéznél legyen". Amikor rendet csinálunk, azt szoktuk mondani: a dolgokat "a helyükre tesszük" - mert "világunk" úgy épül fel, attól "világ", hogy minden dolog egy bizonyos helyhez tartozik, vagy minden dologhoz hozzátartozik a helye. (Ha elvesztünk valamit, a dolog voltaképp csak a helyéről tűnt el, de ez számunkra mégis a dolog teljes megsemmisüléseként jelenik meg.)

A rendszerető és a rendetlen ember között az a különbség, hogy az előbbi az egyes dolgokhoz sokkal szorosabban rendel precíz helyeket, vagyis áttetszőbben tagolja, strukturálja környezetét, míg az utóbbi beéri bizonyos tájékokkal, irányokkal. Mondhatni, a rendszerető fejében tisztább, tagoltabb kép él a környezetéről, mint másnak, s kifejezetten zavarja, ha valami nincs a neki kijelölt helyen. (Az ilyesmi alighanem gyakran a környezet fölötti kontroll elvesztésétől való szorongás kompenzációja.) Például abc-sorrendben teszi a könyveket a polcra, míg a rendetlen csak nagyjából tudja, hogy ezt vagy azt hol szokta tartani.

A rendetlen embernek többet kell keresgélnie - de a keresés többnyire nála sem puszta vak próbálkozás. Ő úgy-ahogy kiismeri magát a saját rendetlenségében: az ő világa sem teljes káosz, csupán a rend neki természetes, általa uralt formája. Ráadásul a legszigorúbb rend is folyton felborul: a dolgokat elővesszük a helyükről, az élet élése közben összekeverednek egymással. Az olyan világ, amelyben minden mindig a helyén van, élettelen és élhetetlen falanszter volna. Másfelől a rendetlen ember is időről időre "rendet csinál" - az élet talán nem is más, mint rendbontások és rendcsinálások szakadatlan, dinamikus folyamata. A rendetlenség tehát elevenség, nem zűrzavar: a káoszban nem lehet rendet csinálni.