Vidor Ferenc

A városok világa

Szűkebb és tágabb "otthonaink" tehát ismert helyek valamilyen rendezettségeként jelennek meg: a tér, amelyben élünk, nem elvont űr, hanem a számunkra fontos dolgokhoz és tevékenységekhez tartozó helyek többé-kevésbé strukturált hálózata, amelyet fő- és mellékutak, ismert vagy kevésbé ismert pályák kötnek össze egymással.

Mindannyian ismerjük azt a különös idegen érzést, amikor új lakásba költözünk: bár van alaprajzunk és papíron ismerjük a méreteket, elterveztük és lemértük a berendezést is, számtalan kérdés akkor merül csak fel, amikor ténylegesen rendezkedni kezdünk. Csak lassan találjuk meg a dolgok legalkalmasabb helyét, azt, ami méretüknek, használhatóságuknak, a mi kényelmi, esztétikai és egyéb szempontjainknak egyaránt megfelel. A dolgok kézhezállóságához - hogy Heidegger műszavát vegyük kölcsön - szorosan odatartozik a helyük: hogy tudjuk, hova nyúljunk automatikusan, ha rájuk van szükségünk. Csak lassan, a sok-sok napi gyakorlatban alakul ki, hogy mit hol szeretünk, mit hol a legkényelmesebb vagy legkellemesebb csinálni a lakásban.

"Be kell lakni", szoktuk mondani: a folyamat, amíg egy lakásban kialakulnak a helyek, az utak, a rutinos mozdulatok, hosszú hónapokig is eltarthat. Ilyenkor a terv elvont, steril rendjéből az élet eleven, gyakorlati rendjét alakítjuk ki - ahol már nem a geometriai számítások tiszta logikája, hanem a használói rutin zökkenőmentessége, az otthonosság igazolja, hogy lakozásunk "rendben van". A rend lényege tehát nem a látványban, valami külső áttekinthetőségben, hanem az áttetszőségben van: hogy a dolgok mintegy észrevétlenül visszahúzódnak a környezetbe, nem tolakszanak elő, mégis mindig tudjuk, hogy honnan kell őket előkapni. Nem szeretjük, amikor a lakásban folyton "kerülgetni" kell ezt vagy azt: ez többnyire akkor fordul elő, ha nehezünkre esik a "helyére" tenni (mert például túl sok más dolgot kellene megmozgatni, elrendezni hozzá), avagy mert a lakásban egyszerűen nincs helye. Az "útban van" kifejezés pontosan mutatja meg, hogy miről van szó: ami a helyén van, az nincs "útban", beletűnt a környezetbe és csak akkor kínálja használhatóságát, amikor szükségem van rá.

A legfigyelemreméltóbb e tekintetben az az ellentmondás, ami az épület tervezése, az előzetes számítások és megfontolások sterilitása és az eleven belakás tervezhetetlensége, kalkulálhatatlansága között van. Mindenki ismeri azt a jelenséget, hogy nagy gondossággal megtervezünk például egy teraszt a lakásunkhoz, amit aztán néhányszori próbálkozás után sohasem használunk; vagy hogy elsőre jelentéktelennek látszó sarkak vagy átjárók válnak fontos és kedvelt tartózkodási helyekké az idők folyamán. Ez azért van így, mert az otthonosság érzése számtalan olyan mozzanat dinamikus összjátékából tevődik össze, amelyet a tervezéskor sohasem lehet előre látni.

Ennek része az is, amit a rend esztétikumának nevezhetünk: van, aki szereti, ha világának rendezettsége közvetlenül meg is mutatkozik, vagyis szereti a rendet - például a könyvek, irattartók, tároló dobozok egységesítésével, elvágólagos elrendezésével, a méretek, a színek, a formák tiszta áttekinthetőségével meg is jeleníteni. Más viszont a látszólagos rendezetlenség festői értékére, hangulatos mivoltára esküszik. Mindkettő lehet otthonos, mindkettőben rend és rendezetlenség azonos dialektikája működik - különbségük valójában ízlés kérdése.