Andrásfalvy Bertalan

Tárgyi kultúra és hagyomány

II. 3. A néprajzi kutatás munkamódszere

A néprajzkutató nem a népet kérdezi meg, figyeli meg, hanem az egyes népekhez, népcsoportokhoz tartozó egyes embert. Miközben az egyének életét, tudását, emlékezetét, gyakorlatát mind tökéletesebben leírja a maga egyediségében, azt is megfigyeli, mi ebben a hagyomány, amit az egyén azért tesz, visel, használ, mert elődeitől tanulta, és mi benne az, ami másokkal közös, másoknál is megvan, vagyis a közösséghez kötött. A néprajzkutató azt kérdezi, hogy hogyan tesz eleget a megfigyelt egyén a hagyomány és a közösség elvárásainak szükségletei kielégítésekor.

A tudomány megköveteli, hogy mindent a társadalomtudományok módszerével, körültekintően, összefüggéseiben írjak le - úgy, amint azt megtapasztaltam, láttam. Amikor ezeket az ismereteket közzéteszem, nyilván megkülönböztetem azokat az elemeket, amelyek egyediek, amelyek a hagyományokhoz kötődnek vagy éppen azt tagadják, és amelyek általánosnak mondhatók a közösségen belül. A részletekből, a hiányosságokból is felismerem a lényeget, amely csupán bizonyos mértékig valósul meg az egyes esetekben. Amikor Kriza János a 19. század elején összegyűjtötte az udvarhelyi székely népballadákat, gyűjteményébe a legszebbeket, a legteljesebbeket írta le, hogy azokkal jellemezze népének költészetét. Amikor Tóth János a 20. század közepén a Vas megyei Őrség népi építészetéről könyvet adott ki, azoknak a házaknak a fényképét és alaprajzát mutatta be, melyek az ottani nép megítélése szerint a legszebbek voltak, az ottani szükségleteknek és a hagyománynak legjobban megfeleltek, jóllehet, nem mindenki lakott már akkor ilyen házakban ott sem.