Andrásfalvy Bertalan

Tárgyi kultúra és hagyomány

III. 2. A női szolidaritás intézménye: a mátkázás

A mátkát, leendő gyermekének keresztanyját, gyermekágyban gondozóját, ellátóját még nagylányoskodása megkezdésekor, 14-15 éves korában választotta ki az nő leánybarátnői közül. Ennek ünnepélyes alkalma, napja volt: a húsvét utáni első vasárnap, a "fehér" - vagy egy régi naptárban megőrzött nevével: "mátkázó" - vasárnap. E napon az 5-6 évvel később remélt ellátás jelképeként a leány felfogható mátkatálat, komatálat készített: díszes tálba hímes tojásokat, kalácsot és egy üveg bort helyezett el, majd ezt kisebb lányokkal elküldte barátnőjének. A kislányok versben kérték fel a kiszemelt barátnőt a tisztségre. Ha elfogadta a felkérést, azzal jelezte, hogy a hímes tojásokat kicserélte a magáéival, és a tálat visszaküldte barátnőjének. Ugyanis később, keresztanyaként minden esztendőben húsvétkor hímes tojással kellett megajándékozza keresztgyermekeit. A felkérő nem volt jelen személyesen a felkérésnél, így tapintatosan elkerülték azt az esetleges kellemetlenséget, hogy a felkért nem meri személyesen visszautasítani a tisztséget, mely igen sok kötelezettséggel járt.

A húsvéti hímes tojás adásán kívül ő vette meg keresztgyermekeinek az első, nem szerint járó ruhákat, a korozsmát. Mezőkövesdieknél a korozsma szépen hímzett gatyácska és ing a fiúnak, hímzett szoknya és pendely inggel a leánynak. Amikor keresztleánya férjhez ment, a keresztanya lett a nyoszolyóasszony, aki ünnepélyesen megvetette az új pár mennyegzői ágyát. Az ő becsületét, gondoskodását dicsérte az, ha a leány szűzen ment házasságába. A keresztanya volt ugyanis az a felnőtt nő, akinek kötelessége volt eligazítania keresztlányát a serdülőkor, a nővé érés idején erkölcsről, tisztességről és viselkedésről, olyan kérdésekről, melyekkel talán édesanyjához restellt volna fordulni.

Szegeden és más helyen is a keresztanya volt az, aki a nagyleányt először vitte búcsújáró kegyhelyre. A szegediek régen a többnapi járóföldre lévő Máriaradnára jártak, a Maros völgyébe, ez ma Romániához tartozik. Ha már nem tudott vele menni vagy akadályozva volt, a leány az idősebb asszonyok közül választott magának az úton búcsús-keresztanyát, aki Radnán megmosta a leány arcát. Ezért sok helyütt ezt a pót-keresztanyát mosdatási keresztanyának nevezték. Ebben is kifejezésre jutott az, hogy ez nem puszta cím, hanem valóságos kötelezettséggel járó tisztesség: a keresztanya felelt a keresztleánya erkölcséért - ahogy annak idején, amikor a kislányt a keresztvíz alá tartotta, meg is fogadta. Ha az újszülött még pár napos korában meghalt - a 19. században még igen nagy volt a csecsemőhalandóság - a keresztanya temette el minden feltűnés nélkül.