Békesi László

Mit várhatunk egy modern államtól - és mibe kerül ez nekünk?Gazdaságpolitika és államháztartás a 21. század elején

V. 3. Szociálpolitikai modellek a modern államokban

Valamennyi modern állam - és így államháztartás - fontos funkciója a társadalmi szolidaritást kifejező szociális védőernyő működtetése, a társadalom legelesettebb és legkiszolgáltatottabb rétegeinek felkarolása, támogatása. Miközben e feladat fontosságát senki sem vitatja, tartalmáról, terjedelméről és eszközeiről késhegyig menő viták folynak. Az állam szociális funkcióinak átalakítását gyökeresen eltérően képzelik el a különböző filozófiát és értékrendet képviselő csoportok, valamint a szociálpolitikusok és a gazdaságpolitikusok. Legfeljebb abban van egyetértés, hogy az állam és az államháztartás modernizációs kényszere erre a kényes területre is kiterjed.

A lehetséges fejlődési irányok felvázolásához célszerű típusonként bemutatni a különböző elven működő, más-más eszközöket alkalmazó szociálpolitikai modelleket.

a) Állampolgári jogosultságon alapuló szociálpolitikai modell

A jóléti államok klasszikus és népszerű eszköze a szociális problémák enyhítésére. Alapelve, hogy az állam által meghatározott körülmények megvalósulása esetén valamennyi állampolgár azonos mértékű szociális támogatást kap - többnyire készpénzes transzferek formájában. (A támogatás esetenként lehet ingyenes vagy kedvezményes természetbeni juttatás is.)

A modell rendkívül széleskörű támogatást biztosít a gyermekszüléstől és neveléstől kezdve a munkanélkülieken át egészen az időskorúak gondjainak csökkentéséig.

A jogosultság igazolása többnyire egyszerű, külön feltételhez - pl. vagyoni vagy jövedelmi, esetleg családi állapot - nem kötött.

A modell óriási terhet ró az államháztartásra, elkényelmesít, csökkenti az egyén felelősségét, nem ösztönöz munkára, sok eleme pazarló (pl. a gazdagok automatikus támogatása). A jóléti államok sem képesek változatlanul működtetni. A támogatási jogcímek szelekciója, a segélyek mértékének csökkentése még a skandináv államokban is állandóan napirenden van.

b) Teljesítményelven alapuló szociálpolitikai modell

A klasszikus konzervatív filozófiához tartozó modell, annak a kétharmad-egyharmados társadalmi struktúrának a kiépítését szolgálja, amely a társadalom többségének a középosztályok szintjére való felemelését célozza, kisebbségét pedig a létfenntartás minimumára kárhoztatja. Alapelve, hogy a társadalom azon tagjait kell elsősorban támogatni és megerősödésüket segíteni, akik teljesítményükkel a legnagyobb mértékben járulnak hozzá a gazdaság és a társadalom fejlődéséhez, a közösségi terhek fő hordozói. Teljesítménnyel, adófizetéssel, hozzájárulásokkal ki kell érdemelni a támogatásokat. A rendszer döntően a középosztály megerősítését szolgálja, a leszakadó, marginális rétegeknek csak a létfenntartás minimumához nyújt támogatást. Domináns eszköze a szociális célú adókedvezmény vagy az adófizetés mértékéhez kötött kiegészítő támogatás. Aki megfelelő mértékű adóalappal vagy adófizetési kötelezettséggel rendelkezik, az igénybe tudja venni a támogatásokat, akinek nincs vagy csekély az adóztatandó jövedelme, nem jut támogatáshoz. (Néhány országban ezt a problémát az ún. negatív adó intézményével enyhítik.)

Ez a modell kevésbé terheli az államháztartást az előzőnél, de mélységesen antiszociális és gazdasági hatásait tekintve pazarló is. (Azoknak is juttat adókedvezményt, akik nem szorulnak rá.)

Ennél a modellnél kell említést tennünk az adórendszerek különböző szociális megoldásairól. A teljesítményelvű szociálpolitika részben családokhoz, részben személyekhez kötődik. Ha a családokra koncentrál, családi jövedelemadót alkalmaz. Ebben az esetben összevonja az együtt élő családtagok jövedelmét, azt átlagolja és az átlagjövedelmet terhelő adóból nyújtja a szociális kedvezményeket. Ha a centrum a természetes személy, akkor személyenkénti adóztatás valósul meg, és a közös háztartáshoz tartozó személyek közül választják ki azt az adóalanyt, aki a szociális adókedvezményeket adójából igénybe veheti. (Köztes megoldás az ún. "splitting-rendszer", ahol összevonják és átlagolják a házastársak jövedelmét, majd az átlagjövedelmet adóztatják, amiből igénybe vehető a szociális kedvezmény.)

A családi jövedelemadózás a nagy jövedelmű, sokgyermekes családoknak kedvez, mindenki másnak hátrányos. Működtetése bonyolult, rendkívül pontatlan, hatása kontraszelektív. Módosított formáját ma már csupán Franciaországban alkalmazzák, folyamatos kiigazításokkal. Másutt megszüntették és áttértek a személyenkénti jövedelemadóztatásra.

c) A rászorultsági elven működő szociálpolitikai modell

A modern államokban legelterjedtebb, az állam szerepének és az államháztartás modernizálásának tartalmával és irányával harmonizáló megoldás. A szociális támogatást feltételekhez - többnyire jövedelem és/vagy vagyoni határokhoz - köti, azokat a rétegeket juttatja célzott támogatáshoz, akik képtelenek létfenntartásukról gondoskodni. Általában elkülöníti a szociális támogatásokat az adórendszertől, a támogatást nem teszi függővé az adóviselő képességtől.

Az államháztartást leginkább kímélő, a valódi szükségletekhez legjobban igazodó, relatíve a legigazságosabb módszer. Hátránya, hogy a jogosultság megállapításához szükséges jövedelem- és vagyoni pozíciók felmérése nehézkes és gyakran eltér a valóságtól. Ez a probléma együtt jár az adóztatandó jövedelmek és vagyonok reális megállapításának gondjaival. Az államok többsége permanensen finomítja módszereit, fokozza ellenőrzéseit ezen a területen is.

A szociálpolitika témájánál kell megemlítenünk az árak befolyásolásán, a piaci árak eltérítésén alapuló szociális támogatásokat is. Tipikusan a szocialista idők öröksége ez a támogatási forma, nem véletlen, hogy nagyrészt a posztszocialista országokban alkalmazzák. Lényege, hogy a valamilyen kritériumok alapján kiválasztott fogyasztóknak nem kell megfizetniük bizonyos termékek és szolgáltatások piaci árát, mert azokhoz az állam támogatást nyújt vagy a szolgáltatónak (termelőnek) vagy az igénybe vevőnek. (Többnyire az energiaellátás, a közüzemi szolgáltatások, a személyi közlekedés és a gyógyszerellátás területén , illetve a lakásépítés kedvezményes hitelkonstrukcióinál érvényesítenek ár-, illetve kamattámogatásokat.)

A megoldás drága, pazarló és kontraproduktív. Az ártámogatás fogyasztásarányos, azaz a nagyobb fogyasztókat nagyobb mértékben támogatja. Miután olcsóbbá teszi a fogyasztást a piaci árnál, nem ösztönöz sem megtakarításra, sem hatékonyságnövelésre (vízpocsékolás, energiapocsékolás megszüntetése, épületek szigetelése, takarékos berendezések üzemeltetése stb.) A fogyasztás növekedése automatikusan maga után vonja a támogatás, azaz az államháztartás terheinek növekedését, tehát lényegében tervezhetetlen és fedezhetetlen.

Ezeknek a támogatási rendszereknek a leépítése és felszámolása egyszerre gazdasági és társadalmi érdek. A támogatást itt is szociális feltételekhez célszerű kötni és külön eljuttatni a rászorultakhoz. Az árakban pedig érvényesüljenek a piac mércéi. (Csak helyeselni lehet, hogy a magyar kormány - ha kissé bátortalanul is - hozzákezdett az ártámogatások leépítéséhez.)