Horn Péter

Agrárgazdaságunk az Osztrák-Magyar Monarchiától napjainkig

Az Osztrák-Magyar Monarchia időszaka

Az Osztrák-Magyar Monarchia gazdasági-politikai struktúrája a kiegyezés után (1867) sok vonásában előfutára volt az Európai Uniónak. A nemzeti szuverenitás részleges korlátozása, a regionalizmus, a szabad tőke- és árucsere, a vámkorlátok lebontása, a védővámok alkalmazása mind ismerős fogalmak, és a gazdasági-politikai eszköztár is sok hasonlóságot mutat a mai EU rendszerével.

Az Osztrák-Magyar Monarchia kiegyezés utáni időszakában a magyar mezőgazdaság intenzív irányú fejlesztése gyors ütemű és töretlen volt, különösen az 1880-as évektől kezdve az I. Világháborúig. A fejlettségi színvonal nem érte el ugyan a legfejlettebb nyugat-európai országokét, de jelentősen meghaladta a kelet-európai és balkáni országokat.

A nemzetgazdaságon belül a mezőgazdaság súlya mindvégig döntőnek bizonyult, a nemzeti jövedelem 54-61%-át adta, az exportnak pedig 60%-át. A Monarchián belül a magyar agrárgazdaság jól ki tudta használni adottságait. 1918 előtt a magyar mezőgazdaság a Monarchia egész piacára termelt. A kialakult munkamegosztásban a fejlettebb osztrák és cseh iparvidékeket Magyarország látta el élelmiszerekkel, mezőgazdasági eredetű ipari nyersanyagokkal. Az egységes vámterület az 1867-es kiegyezést követően egyformán védte az osztrák-cseh ipart és a magyar mezőgazdaságot. A magyar agrártermékek a belső 52 milliós piacra kerültek, ahol az árak a világpiacinál magasabbak voltak. Így az 1910-es években már a magyar agrárkivitel zöme, így a marha 93, a sertés 100, a zsír 93, a gabona és liszt 94%-a a Monarchián belül talált gazdára. Az agrárgazdaság intenzív irányú átalakítása a fejlett nyugat-európai példákat követte.

Ennek szellemi hátterét a szakemberképzés minden szinten történő erőteljes fejlesztése (Mosonmagyaróvári Gazdasági Akadémia, Állatorvosi Főiskola megerősítése és kiépítése, erdészképzés Selmecbányán, Debrecen, Kolozsvár és Kassa agrárképzési centrumainak létrehozása és szakiskolák alapítása), továbbá kutatóintézetek sorának alapítása képezte. Kiemelt szerepet játszott e korszakban Darányi Ignác tevékenysége, aki több ciklusban összesen 12 évig volt mezőgazdasági miniszter.

1910. körül a nagyüzemekben elsősorban a búza és a kukorica hozamai elérték a fejlett nyugat-európai országok szintjét. Gyorsan emelkedett a cukorrépa termésátlaga is. A jó minőségű dohány termelése 1870 és 1913 között megnégyszereződött, a takarmánytermelés területe ötszörösére nőtt. Elterjedt az istállózó állattenyésztés. Széles körben terjedt a gépesítés (szántás gőzekével, cséplés). A lóvontatású gyári talajművelő eszközök teljes választékát is széles körben alkalmazták. A mezőgazdaságot ellátó gépipar virágzásnak indult, s főként a nagyméretű gazdaságoknak kínált az akkori világszínvonalon eszközöket. (Ganz stb.) Forradalmi fajtaváltás zajlott le az állattenyésztésben. 1880-ban még 80% volt, de 1911-re 28%-ra csökkent a magyarszürke (igás és húshasznú) fajta aránya, helyette a tej és húshasznosítású vöröstarka és borzderes fajták terjedtek el. Létrejöttek a tejszövetkezetek. A lótenyésztés gyorsan fejlődött, az export megháromszorozódott, 1911-ben meghaladta az évi 60 ezer darabot. A nagyüzemi gyapjútermelés visszaesett, nem bírta a versenyt a külpiacokon az olcsó ausztrál gyapjúval. A 19. század második felétől, a világhírű zsírsertést, a mangalicát részben felváltották az angliai eredetű hústípusú sertések.

Az 1890-es években iparszerűvé fejlődött a sertéstartás, nagy sertéshizlaldák épültek, mígnem a sorozatos sertéspestis járványok a nagy hizlaldák végét jelentették. Az első világháborúig a sertés elsősorban a kisebb gazdaságok állata lett, az állomány folyamatosan nőtt, a sertéshús vált a legnagyobb mennyiségben fogyasztott hússá, megelőzve a marhát és juhot.

Az intenzív gazdálkodás élenjárói, az új eljárások bevezetői a nagyüzemek voltak. A magyar mezőgazdaságra a későbbiekben is jellemzően a 100 kh alatti gazdaságok tartották a szarvasmarha 80, a sertés 85, a ló 87, a baromfi majd 100%-át, így az állatállomány nagyobb része a kisebb üzemek kezében volt. A Monarchia idején alakul ki a magyar élelmiszeripar és válik a világon a legmagasabb színvonalúvá a malomipar - olyan nagyszerű találmányoknak köszönhetően, mint a Mechwart-féle acélhengerszék és a Haggemacher-féle síkszita - elősegítve a minőségi lisztexportot.

A magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar fejlődését nagyban elősegítették a számottevő belföldi és külföldi tőkebefektetések, az idetelepített kiváló szakemberek új gyártási eljárásokat meghonosítva, az általában liberális politika tartós érvényesülése.