Király Béla

1956 - a szabadságharc katonapolitikája

VII. A néphadsereg állapota és tevékenysége

A néphadsereg 1956-ban teljesen felkészületlen volt bármilyen kényes feladat végrehajtására. Egyrészt 1953 óta a létszám fokozatosan csökkent. A tisztek helyzete bizonytalan volt, elkeseredésükben sokan kérték elbocsátásukat. A tisztikar kettészakadt: a régi, iskolázatlan, csakis párthűség miatt előléptetett tisztekre megvetéssel néztek a magas fokú katonai kiképzésben részesült fiatalabb tisztek. A forradalom kitöréséig sem az újoncok, sem az újonnan avatott tisztek nem vonultak még be csapataikhoz, a tisztiiskolákon még szabadság volt. A politikai és elhárító tisztek domináltak a csapattisztekkel szemben. Mindezek következtében a néphadsereg harci szelleme alacsony volt.

A katonai felső vezetés nem értette meg, miről van szó - munkáját végig kapkodás és bizonytalanság jellemezte. Például a legtöbb helyen az alegységek lőszer nélkül jelentek meg, egymásnak ellentmondó parancsokat kaptak. Sok helyen egyszerűen beleolvadtak a tüntető tömegbe, vagy egymásra tüzeltek.
A néphadsereg állapotára jellemző volt, hogy

• a létszám 1953 óta fokozatosan csökkent: az 1953. évi 218.224 főről 1956-ban 115.000 főre
• 49 alakulat megszűnt, 21 helyőrséget változtatott
• a tisztek elégedetlenek voltak és a tisztikar is kettészakad pártkatonákra és jól képzett katonákra.
  

A jellemző az volt, hogy a tisztikar nagy része egyénileg békés megoldásra törekedett. Vidéken sok helyen fegyvertelenül mentek a tömeg közé, s beszéddel, egy helyen katonazenével csillapítottak. Volt azonban néhány bolsevista meggyőződésű, véreskezű katonai parancsnok is. Közülük a legmerevebb a III. hadtest parancsnoka, Gyurkó Lajos vezérőrnagy volt, aki a statáriumra hivatkozva Kiskunhalason megfélemlítésül 20 személyt felkoncoltatott. Még október 28-án, a megyei párttitkár tiltakozása ellenére is előfordult az elfogott fegyveresek felkoncolása, 17 békés tüntetőt pedig repülőegységek bombáztak halálra. Október 31-én Gyurkó a szovjet csapatokhoz menekült. Sok helyütt lövettek más parancsnokok is a békés tüntetők közé. A sortüzek közül a debreceni, győri és székesfehérvári, valamint az esztergomi és a miskolci volt pusztító hatású, több esetben csak riasztó lövést adtak le. A különösen véres mosonmagyaróvári sortüzet a belső karhatalmi vagy határőr ávós egységek követték el. De az október 28-ai tűzszünet után a vidék is lecsendesedett.