A majmok igazi bemutatkozása

Második lemezén már sokkal inkább hallható valami saját hang a rekorderzenekar Arctic Monkeystól, amely végre kezdi kinőni a Libertines feliratú kezeslábast, bár azért a korszakalkotótól még messze van. Folk-gerillaként születik újjá Tom Morello, rádiósztárrá avanzsálhat a kanadai Feist, és hosszú idő után újra jelentkezik a japánok popgéniusza is.

The Electric Soft Parade - No Need To Be Downhearted

Várakozások: Zenekaruk nevét a közmegegyezés szerinti legrosszabb Doors lemez (The Soft Parade) után választó, brightoni White fivérek immáron három nagylemezt felölelő munkássága az ezredforduló utáni popzene egyik be nem váltott ígérete. Az akkor még gyakorlatilag tinédzserkorú Alex és Tom debütálóalbuma, a Mercury díjra is jelölt 2002-es Holes In The Wall, jóllehet igazán kiugró pillanatoknak és összeszedettségnek még igencsak híján volt, szellemesen és ambíciózusan idézte meg és szintetizálta példaképeit, a hatvanas évektől egészen kilencvenesekig. Tette mindezt olyan zenekarok előtt tisztelegve mint az Ash, a Beach Boys, a Kinks, Charlatans vagy a Teenage Fanclub, a brit popsajtó pedig azonmód piedesztálra is emelte őket, ahogyan az ilyenkor lenni szokott. És bár az ESP továbbra is megőrizte a népszerűségét, a rá egy évre megjelent The American Adventure már egy előrelépni képtelen zenekar képét mutatta, miközben pedig a tesók mellékprojektje, a British Sea Power ex-billentyűsével alakított Brakes gügye country-diszkó-punkja jóval relevánsabb és szórakoztatóbb produkciót nyújtott.

Eredmény: A napokban megjelent No Need To Be Downhearted pedig az előző két lemez egyenes folytatásának is tekinthető, aki többé-kevésbé tisztában van az ESP életművével, azt most sem érheti különösebben nagy meglepetés, azon kívül, hogy most talán némileg összefogottabbak és rövidebbek a számok. A fő hivatkozási pontok továbbra is ugyanazok, és az egyéni hang sajnos innen is hiányzik, olyannyira, hogy például Misunderstanding című szám az ESP egyik nagy előképének, a Boo Radleys féle Wake Up Boo-nak szinte hangról hangra történő lekopírozása, megfejelve némi Radioheades-es, Muse-os, középrésszel. És bár Tom és Alex ezúttal is profin lavíroznak a pszichedelikus gitármaszatolások, a folkos finomkodások és a lendületes power-pop dalok között, hiába az elsőrangú hangszerelés, ha mindeközben dalszerzőként sajnos ismét középszerűnek bizonyulnak.

Olyan mint: Mint az eddigiek, a debütalbum fiatalos, hamvas bája nélkül.

Kiknek ajánlható: Álmatlanságban szenvedő popfanatikusoknak.