Szólisták lemezeiről szól a hét

A héten főleg szóló előadók jelentkeznek új lemezzel: James Blunt megpróbálja megfejelni első lemeze rekordsikereit, ennek érdekében ugyanúgy a könnyekre apellál, mint a You're Beautiful esetében. Mark Knopfler ellenben marad a történeteknél, és a country és a folk felé kacsintgat. Ugyancsak a folk irányából jön KT Tunstall, aki a legkevésbé steril hangzásvilágot tudhatja magáénak az énekes-dalszerzőnők közül. Kuba szabadságáért harcol vidám zeneszóval Gloria Estefan, hozza a formát négy évtized után is a Status Quo, rockosodik a Donnas - lemezajánló.

Status Quo: In Search of the Fourth Chord

Várakozások: A formulához már-már mániákus módon való ragaszkodás egy előadó vagy egy zenekar esetében nem feltétlenül jelent egyenes utat az örökkévalósághoz, hiszen ha valaki évtizedekig ugyanazt a - eseteként pofonegyszerűnek hangzó - zsánert gyömöszöli, könnyedén körön kívül találhatja magát. De persze szép számmal vannak olyanok, akiknek bejött ez a purista hozzáállás; elég csak például az AC/DC-re gondolni, akik ugyanazt az a lecsupaszított és élesre csiszolt rock'n roll-t művelik már harmincegynéhány éve, és gyakorlatilag akármikor, a világ bármely pontján képesek megtölteni egy tetszőleges méretű stadiont, ahol legalább ugyanakkora ováció fogadja a legújabb dalokat, mint a hetvenes évekbeli klasszikusokat. És persze ne feledkezzünk meg a Motörheadről, minden idők legmegbízhatóbb angol metálzenekaráról, vagy éppen a Ramones-ról sem, akik ha dollármilliókat nem is, legendát azért csináltak, amíg tehették. A lista, ha nem is a végtelenségig, azért még folytatható, és egy biztos; a brit Status Quo neve a felsorolásból nem hiányozhat. Ez a hatvanas években alakult zenekar talán egyszámos pszichedelikus csodaként marad meg az utókor emlékezetében, ha az évtized elmúltával nem találnak rá arra sikerreceptre, amely aztán a szigetország máig egyik legnagyobb, mindenfajta aktuális trendtől független sztárzenekarává avatta őket. Ez a farmeres és bőrmellényes, energikus, nagyon egyszerű és nagyon hatásos, fülbemászó kórusokkal és széles terpeszekkel elővezetett boggie'n roll az elmúlt évtizedekben mindenki másnál több top 40-e helyezést hozott a bandának (igaz, főként a korai időkben, slágereik gyakran feldolgozások voltak) az Egyesült Királyságban. A Francis Rossi és Rick Parfitt vezette zenekar az USA-n kívül mindenhol jól bejáratott névnek számít, és borítékolható, hogy a héten megjelenő, harmincharmadik (!) nagylemezük hatására sem fognak elpártolni tőlük a rajongók

Eredmény: Mindezek fényében nehéz bármiféle újdonsággal szolgálni egy új Status Quo-lemez kapcsán; az In Search of...-on a zenekar profin hozza az elvárható szintet és lelkesen és kissé szenilisen ismételgeti jól bejáratott gesztusait, olyannyira, az eredmény néhol megdöbbentően hatásos, vagy legalábbis annál jóval meggyőzőbb, mint amit egy több mint negyvenéves bandától várna az ember. Mindjárt a nyitó dal, a Beginning of The End olyan ellenállhatatlan refrénnel és feszes dobgrúvval bír, hogy szinte hihetetlennek tűnik, hogy az áttörést meghozó, Piledriver című lemez óta már harmincöt év telt el. Ugyan a lendület ezután kissé alábbhagy, de a Status Quo féle sallangmentes, alapelemeire lebontott, szimpatikusan középutas rock'n roll így is remekül működik, akár a Saddling Up vagy a Bad News szuperdallamos, dögös, rockosított bluesát, akár a Tongue Died vagy az Electric Arena szimpla és kicsit megmosolyogtató, de kedves, balladisztikus megoldásait nézzük.

Olyan, mint: Az egyik utolsó, elpusztíthatatlan rock-dinoszaurusz.

Kiknek ajánlható: Ha a Status Quo életművéből netán kimaradt az elmúlt tíz-tizenöt év, bátran bekapcsolódhatunk akár itt is.

(SZSZCS)