Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Írásában a politikamentesnek deklamált tüntetés kapcsán idézi fel a Katona József Színház 2001-es párizsi vendégjátékának bukását. Ön azt írja: „(...) a Marigny Színházban a Zsámbéki Gábor jegyezte Tartuffe-ben Orbán Viktor színi másával óhajtották veszedelemre figyelmeztetni az emberiséget és a franciákat. Akik jámbor közönnyel meredték a belterjes és politika-ment', „független" színház szcénáját. A magyar évadban pökhendi diplomácia és Molière városában mély provincia."Erről a párizsi előadásról, annak bukásáról itthon nem nagyon halott a szélesebb nyilvánosság. A külhoni közönség közönye miként értelmezhető? Üzenet is volt, hogy nem kérnek a provinciális magyar belügyekből – illetve azok egyoldalú olvasatából – vagy az előadás minőségének is szólt? A „pökhendi diplomáciát" miként értelmezzük helyesen?
1990 után Strasbourgban és Párizsban is tartósan éltem, közelről láttam a magyar kulturális diplomácia sületlenségeit és nemes pillanatait is.
A politikus diplomata olykor tájékozatlan, máskor lapályízléses, s ezt emeli hivatalossá.
Avagy műveletlenségét, mint Strasbourgban, amikor a Petőfi utca avatásán a kiegyezést éltetette. Egy másik azt se tudja, milyen rangos művészeti élmény ígérkezik, ahol büszke lehetne. Például a Honvéd Művészegyüttes vendégszerepelt Párizsban a Sarah Bernhardt Színházban, és hogy nagykövetünk kegyeskedjen megtekinteni, erősködni kellett vele; de az ott időző kultuszminiszter úrral nemkülönben. Cs. Szabó László írta egy londoni jegyzetében, hogy a kádári hazában az elközönyösítés mesteri terv szerint működik.
Azt tapasztaltam, hogy 1990 után az elközönyösítés nagyvilági méretekben folytatódott.
Kis ideig Párizsban jegyeztem, hogy 2001-ben, a magyar évben, a Népszabadság tudósítója milyen valótlanságokat hírelt, vagy sikeres eseményeket izzadt közönyössé. S még internet se kísérhetett, hogy leleplezzük hazugságait.
Egyébiránt a változások előtt mesterien működött a hazaszóló propaganda. Egy példát: turistaként párommal 1983 tél végén elkeveredtünk Le Havre-ba a magyar kulturális napokra, amit a Magyar Nemzet „nagysikerű"-nek minősített. Valójában mi történt?
Aczél György beszélgető könyvének a „vitájára" egy általános iskolai osztályt vezényeltek ki, s Boldizsár Iván celebrálásában gyerekeknek osztották ki Francis Cohen munkáját.
Fájdalmas tény volt a Csíksomlyói passió kudarca, mert a hatszáz személyes terem teltségéről olvashattunk a hazai lapban, miközben az esti előadás elmaradt, s délután pedig nem hatszázan néztük, hanem nyolcvanan, azok java is magyar volt. Megjegyzem: magyar feleséggel egy francia kommunista polgármester korrupciójának bukását követő napokban bonyolódott honunk balsorsos eseménysora. Elég sajnos, hogy viszont
a Passió római, varsói, kölni, valóban diadalos előadásairól alig szólt a honi harsonás világ. Oka pedig: vallásos mű.
Ami kérdésének lényegét illeti:
vendégségben, főként a haza képviseletében nem illik a családot véleményezni. Magunk önbecsülése végett sem, de különösen nem, ha a vendégjáték költségét az a kormány állja, amelynek elnökét akarja „leleplezni", kritizálni az előadás.
Hazai, belterjes, önpiszkító virtuskodás. Hozzá: a Belvárosból téves spekuláció: ugyan miként igazolhatja magát Moliére-rel egy magyar rendező, amikor évadonként legalább három Tartuffe-változatot láthat a jámbor párizsi? (2001) A kolozsvári Tompa Gábor is úgy vélte majd Ionescóval halhatatlanul az Athénée Színházban. Nem ismertetem a fogadtatás jelzőit, már ahol tudomást vettek róla....
A francia polgár, aki látta a Tartuffe-öt, semmit nem „üzent" Magyarországnak. Fel se ismerte a miniszterelnököt.
Mert a francia-valakit baráti hívás, vagy magyar volta vitte Barrault egykori otthonába. Hát persze, ha elmegy, illemből lanyhán tapsol, ennyi történt, hiszen az előadás jelzésrendszerébe nem avatták be. Amúgy pedig már tucat Tartuffe-öt látott életében. S ha magyar ismerőse tudatta vele a magosröptű koncepciót, akkor abban egyetértettek: Moliére-t is lefokozta, de magyar-francia egyetértésben kérdezhették is:
kit képzeljenek királynak egy demokratikusan választott államrendben? ...!
Azidőben a francia lapok a zámolyi romák ürügyén is rasszistázták Orbán Viktor Magyarországát. Sekélyes igyekezet, hogy eme hadjáratnak akart volna tetszelegni a Katona József Színház? Amely a rendszerforduló idején történeti eseménnyel szolgált. Az Ascher Tamás rendezte Három nővér világjáró turnéja nagy pillanatban, nyíló keleti voltunk, gyarmatvilágunk felszabadulásának mámoros idejében megrengette a világszínház közönségét. S még valamit. Ami harminc éve sem változott: a nyugat fölényes tájékozatlansággal tekint le ránk.
Egy példa: 2001-ben, a Le Monde International tudósítója Pestre készülve a párizsi Magyar Intézetnél Márai Sándor telefonszáma iránt érdeklődött, vele szeretett volna interjút készíteni. Ma is emlékszem az Observatoire cikkére, amely a Katona József Színház 1991-es Platonov-előadásáról írt: a magyarul elhangzó előadás szövegét vetített fordításban szolgáltatták, s a cikkíró azon háborgott, ha nem tudnak a színészek franciául, fölösleges volt a bemutató! Ténytáramat bezárom. Tanulság végett volna elég tovább sorolnivaló. Még csak egyet, kérdésére utalva. Bartók Béla összes beszélgetését (129) közli Wilheim András kitűnő könyve. Javában külföldi interjúk. Tudjuk, Bartóknak elég sok ellenérzése volt a Horthy-időkkel.
Mégis: egyetlen beszélgetésben, egyetlen mondatban se panaszolja, jelenti fel hazáját, Kormányzóját, vezetését.
Magyarnak, embernek, európainak ezért is rendkívüli volt. Bartók Béla mérce, sose adjuk alább. Aki mégis: ne képzelje magát hazajavítónak, mert szédelgő ritter Európában. Harag Györgyöt idézem, aki alkotóként és emberként hasonló példa; a Cseresznyéskertre, s már a halálra készülődve (1985) így szólt román színészbarátaihoz: „Együttműködést kívánok, a közös kín demokráciáját." Kedves Ádám, köszönöm érdeklődését!
