A nagy színész, aki a kommunista diktatúra idején sem engedett az igazából és börtönbe is zárták

Budapest, 2003. január 13. Darvas Iván színművész, aki részleteket olvas majd fel Kertész Imre: Sorstalanság című regényéből a könyv bemutatóján január 17-én a József Attila Színházban. MTI Fotó: Sándor Katalin

Az 1953-as Liliomfi című film főhőseként lett országosan ismert. 1956-ban kiszabadította börtönbe került bátyját, amiért utóbb több éves börtönbüntetésre ítélték. Darvas Iván a rácsok mögül szabadulva segédmunkásként dolgozott. A pályára visszakerülve a Vígszínház lett színházi otthona, s a Várkonyi Zoltán igazgatta teátrumban játszotta el azokat a főszerepeket kortárs és klasszikus drámák sorában, amelyek saját értékelése alapján súlyt adtak színészi pályafutásának. Az orosz anya és magyar apa gyermekeként született színész – generációjának s a honi színházművészetnek egyik legnagyobb művésze – úgy vélte, a börtönben megszerzett tapasztalatai éppen úgy hozzáadódtak színészi eszköztárához, mint mindaz a rettenet, amit a világháború során kellett átélnie. Ahogy élményanyagként szolgált számára szülei feszültségekkel teli, olykor a teatralitásig fokozódóan szélsőséges kapcsolata is. A szerepeit valóságtöredékekből felépítő, bármely műfajban hiteles alakításokat nyújtó Darvas Iván mindemellett sosem adta fel arisztokratikusan elegáns, egyben finoman ironikus attitűdjét, amely tökéletes ellentéte volt mindannak, ami a kommunista diktatúra, azaz a Rákosi-éra, majd a Kádár-rendszer hétköznapjait jellemezte.

Egy szerető mosoly

Darvas Iván 1969-ben kapta meg az érdemes művész címet, 1975-ben lett kiváló művész.
Első Kossuth-díját 1978-ban vehette át, miután felépült egy súlyos szívbetegségből. Aczél György az ünnepélyes átadón megkérdezte: mivel magyarázza a bűneit nem feledő elvtársainak a kitüntetését? Darvas Iván azt ajánlotta:

mondja azt kérlelhetetlen elvbarátainak, hogy posztumusz javasolta a kitüntetést, a nem várt gyógyulásról nem tehet.

Darvas Iván és az őt díjakra felterjesztő igazgatója, Várkonyi Zoltán kapcsolatát erős lehűlések és forró alkotói szakaszok jellemezték. Várkonyi színházi pletykák alapján is képes volt el nem hangzott mondatokat számon kérni színészén, majd a köszönését sem fogadta hetekig. Darvas Iván tudomásul vette, hogy ez Várkonyi Zoltán színházlétezésének velejárója.

Igazgatója a sértettségek között is jobbnál jobb szerepeket osztott rá, a próbafolyamatok pedig feloldották a feszültségeket.

Darvas Iván egyik legmeghittebb emlékeként idézte fel azt az helyzetet, amely akkor állt elő, amikor Várkonyi éppen meg volt sértődve. Ám a színészbüfébe lépő színész láttán szerető mosoly terült szét az igazgató arcán – majd észbe kapva rendezte ábrázatát s a fejét is elfordította.

Darvas Iván úgy érezte: Várkonyi ösztönös öröme erősebben bizonyította szeretetét, mint ha vég nélkül ajnározta volna őt.

A szeretetből egyéb gesztusok is fakadnak. A korábban szűkmarkú Várkonyi Zoltán azonnal pénzügyi segélyben részesíti a színészt, amikor Darvas Iván egyik napról a másikra – Házy Erzsébettel között házasságának hosszú évek alatt felgyülemlett, orvosolhatatlan problémáit maga mögött hagyva – kilép a kapcsolatból és a közös lakásból egy premiert megelőző estén.

A családapa

Darvas Iván 1972-ben harmadszor is megnősült. Motorcza Irén fotóst vette feleségül. Ötven éves, amikor megszületik kislánya, Ráchel. Fia, Benjámin, egy évvel később jön a világra. 1987-ben nyilatkozta a Film Színház Muzsikának:

Megváltozott az életem: én, aki addig egyedül élő ember voltam, 1972-től kezdve családi életet élő ember lettem, aki – magammal együtt – négy emberért felelős. Akkor lettem alkalmas ennek a kegyelemnek a befogadására. Készséggel, alázattal, boldogsággal változtam meg attól, hogy ez az esemény – a gyerekek megszületése – bekövetkezett. Húsz évvel ezelőtt havonta harmincöt előadást játszottam. Ma pedig egy hónapban nyolc-tízet. Így valamiféle laza kapcsolatot tartok azzal, ami valamikor az életem legeslegközepe volt. Az összes fennmaradó időmet a családommal töltöm.

A révbe ért színész elhagyja az alkoholt, leszokik a dohányzásról.
1985-ben pedig otthagyja a Vígszínházat. Hat évet bírt ki a társulatnál Várkonyi 1979-es halálát követően. Ugyancsak az 1987-es interjúban mondta el a Film Színház Muzsikában:

Amíg Várkonyi élt, számomra ünnepi másfél évtized volt az ő kisugárzásában. Hiszem, hogy a Vígszínház akkor az ország legjobb színháza volt. Jó volt egyik jelentős tagjaként élni, érezni, hogy az emberre szükség van, és azt, hogy örömmel fogadják, amikor belép. (...) Visszavonhatatlanul elmúlt az az idő, amit a Vígszínház aranykora jelentett nekem.

Könyvében írja le, hogy a Várkonyi Zoltán halála utáni években még akkor sem látott olyan örömet a büfében való felbukkanásakor, amilyet a rá éppen haragvó Várkonyi arcán látott, amikor csupa olyan kolléga tartózkodott a helyiségben, akikkel amúgy békésen megvoltak.

Darvas Iván színművész Forrás: MTI/Farkas Tamás

A nyilvánosságtól visszavonulva

A Vígszínháztól elbúcsúzva Darvas Iván szabadúszóként dolgozik tovább.
Megtalálja a politika is. 1990-ben a Szabad Demokraták Szövetségének támogatásával kerül be képviselőként a Parlamentbe, de párttagságot nem vállal.

Képviselői fogadóóráin olyan emberi gondokkal szembesül, amelyeket igyekszik ugyan enyhíteni, de megoldásukra képtelen. Alighanem az őt támogató pártjában sem érez ahhoz affinitást. Egy ciklus után búcsúzik a képviselői tiszttől, nem indul újra a választásokon.

Döntésében a Művész Színháznál szerzett tapasztalatai is közre játszhattak. 1993-ban, a Schwajda György és Törőcsik Mari vezette teátrum indulásakor csatlakozott a társulathoz. Ekkoriban már rendezett is. A Radnóti Színpadon Kafkát, a Művész Színházban Beckettet. A Godot-ra várva című darabnak rendezője és egyik főszereplője is ő volt Garas Dezső partnereként. Koltai Tamás írta az Élet és Irodalomban:

Darvas és Garas szabadon, tetszése szerint kezeli a Godot-t, hol komolyan veszi, hol „hülyére". Komédiás ösztönük működik, két szupersztár pojácálkodó összjátéka, elkápráztató színvonalon.

A Művész Színház vezetését mindeközben a Demszky Gábor vezette, SZDSZ-es városvezetés sikkasztással vádolta – minden alap nélkül –, majd az intézmény átalakítása mellett döntöttek.

Darvas Iván 1995-től elsősorban a szolnoki színházban lépett fel.
1998-ban elnyerte második Kossuth-díját. 2000-ben az elsők között kapta meg az akkor alapított Nemzet Színésze címet. 2003-ban Prima Primissima-díjjal tüntették ki – számos egyéb elismerésben is része volt még.

Utolsó szerepét is Szolnokon játssza el. Peter Schaffer Amadeus című darabjában alakította Salierit 2002-ben. A Magyar Hírlap Darvas-portréjában írták:

Az Amadeusban, mintegy jutalomjátékként, Salierit, a Mozart mellett közepességére ráébredő zeneszerzőt adta. Ebben a bulvárba hajló darabban sziporkázhatott. Középszerűt játszva lehetett nagy formátumú. Lehetett vidám, elkeseredett, ármánykodhatott intrikusként, és cirádák tömkelegét mondhatta el zengzetes beszédfolyamként. Tud jelentős lenni kis semmiségben, (...)mondjuk a jól megírt Neil Simon-vígjátékban, a Furcsa párban egyenesen brillírozott, sokat csodált könnyed eleganciájával. Sármossága éveinek számával egyenes arányban növekszik, és ezen az sem változtat, hogy mindinkább van benne valami bölcs keserűség.

Szikora János rendezésében Peter Shaffer: Amadeus című drámája. A képen: Darvas Iván Forrás: MTI/Barna Sándor

Darvas Iván utolsó éveit a színpadtól, nyilvánosságtól visszavonulva töltötte, több betegséggel küzdve, veseoperáción átesve. Hetvennyolc évesen még elvállalt egy nyilvános megszólalást egy televíziós műsorban. Az őt kérdező riporternek úgy fogalmazott:

A saját jövőm annyiban természetesen nagyon-nagyon mélyen foglalkoztat, hogy egy nagyon nagy és jelentőségteljes esemény előtt állok, nem vitás. Hát ez az esemény, ha szabad így kifejeznem, az elmúlás, a halál, amely nem egy mellékes dolog, és ma már sokkal közelebb állok hozzá, mint 78 évvel ezelőtt."

2007. június 3-án halt meg, nyolcvanegy éves korában.
Nyilvános temetése nem volt, sírja nincs. Berek Kati, aki ugyancsak elnyerte a Nemzet Színésze címet, azt nyilatkozta: Darvas Iván hamvait a szerettei őrzik. Egyes lapok feltételezése szerint a temetés elhagyásával a színész végakaratát teljesítette a családja. Darvas Iván talán nem akart lehetőséget adni arra, hogy a temetésen való felbukkanásukkal hitelesítsék magukat egyesek, akik már minden hitelüket elveszítették. Ez persze csak hipotézis.

Források:

Darvas Iván: Lábjegyzetek – Európa Könyvkiadó, 2001 Budapest
http://www.utolag.com/D_144_es_SZT_tiszt.htm
https://moly.hu/alkotok/atkary-arisztid/wikipedia
Arcanum Digitális Tudománytár