Kardjába dőlhet a baloldal csodagyereke

Saját párttársai és 12 éve hű szövetségese, Gordon Brown pénzügyminiszter szorította sarokba a hétvégén Tony Blair brit miniszterelnököt, amikor felszólították, hogy közölje, mikor mond le. A születőben lévő belső puccs forrása a Munkáspárt számára történelmi kudarccal végződött helyhatósági választás. Úgy tűnik azonban, hogy Blair korábban elsöprő lendületű politikája és személyisége is vesztett varázsából. Bírálói szerint szépen lassan leereszt az újbalos lufi és Blair európai politikustársai sorsára jut: jelentősebb eredmények nélkül kell távoznia a hatalomból.

"Blair balos pacifistaként kezdte és jobbos háborús uszítóvá vált..., ha teheti, megkerüli a parlamentet, a propaganda igazi nagymestere. Egy kicsit még zenész is - ez mindig veszélyes jel egy politikusnál -, elektoromos gitáron játszik. Tisztára mint Mussolini. Csak ő hegedűlt" - vont erősen túlzó párhuzamot Tony Blair brit miniszterelnök és Benito Mussolini olasz diktátor közé Nicholas Farrell, a duce brit életrajzírója a Guardiannek adott interjújában. Farrell szerint azonban nem a diktatórikus módszerek teszik hasonlóvá Blairt és Mussolinit, hanem az a tény, hogy mindketten a propagandáért rajongó politikusok.

Egyik portréírója szerint Blair imádja a kamerát, szinte függ tőle. Olyan, mint egy éjjeli lepke, ha meglátja a tévéstábot, szinte csillapíthatatlan vágy fogja el, megjelenik az arcán ismert mosolya és csapot-papot hátrahagyva a reflektorfény felé veszi az irányt. A Blairről készült portré szerzője ugyanakkor azt is megjegyzi: a brit miniszterelnök élőben jóval közvetlenebb, határozottabb és lazább figura, mint ami a médián keresztül látszik belőle.

Blair állítólag már fiatalon is tehetséges vitázó volt, meggyőző ereje kiemelkedő volt, színpadi alakításai pedig önmagukért beszéltek. Eziránti hajlamát leginkább Ugly Rumours (kb. Csúnya pletykák) nevű együttesének gitáros énekeseként élhette ki. Egykori zenésztársai szerint nem volt kétséges Blair affinitása a tömegek előtti szerepléshez. "Hogyan indultunk? Néhány haverral alapítottam a zenekart, de tudtuk, hogy semeddig nem jutunk frontember nélkül... Adam azt mondta, látott egy srácot a St John's-ban (oxfordi főiskola), aki igazán kiemelkedő előadó volt, tényleg lenyűgöző... Fantasztikusan magabiztos volt, mindenféle arrogancia vagy beképzeltség nélkül... És mi volt a koncertek után? Nos, minden csaj vele dumált, tutira" - mesélte róla Mark Ellen, a Q magazine egyik alapítója.

A zenekar hat fellépés után feloszlott, azt azonban Blair sem tagadja, hogy - a színpadon is megcsodált - szereplési vágynak és a személyes ambícióknak politikai karrierjében is komoly szerep jutott. Amikor arról kérdezték, megítélése szerint mi a blairizmus lényege azt válaszolta, hogy ez nem más, mint "a személyes becsvágynak és törekvéseknek az összeegyeztetése a szociális könyörületességgel és a mások iránt érzett felelősségtudattal".

Kritikusai szerint Blair politikája - és így az általa képviselt "Harmadik út" - nem más, mint modern populizmus, melyben a korábban sikertelen szociáldemokraták a szocializmust kapitalizmusra cserélik és minden olyan helyre benyomulnak, ahol érzékeny politikai veszteségeket szenvedtek. Nem áll messze ettől Blair felfogása sem. "Politikám megértésének kulcsa annak felismerése, hogy nem fogadom el sem a hagyományos értelemben vett konzervatívizmust, sem a hagyományos értelemben vett szocializmust. A világ többé már nem így működik" - fogalmazott egy interjúban. "Én a politikai kultúra haladó szárnyát képviselem teljes mértékben..., alapvetően újító vagyok" - mondta magáról Blair, és gyakran idézett lelkesítő szövege is ezzel cseng egybe: "ne forduljunk hátra!"

Találgatják, mikor megy

A The News of the World című brit bulvárlap áprilisi híre szerint Blair korábban azt tervezte, hogy 2007-ben visszavonul, de ezt a döntését megmásította, mivel attól tart, hogy a Munkáspárt balos - azaz a blairistáknál jóval puhább reformpolitikát képviselő - szárnyához tartozó Gordon Brown nem viszi végbe az átala tervezett jelentős reformokat. Bírálói szerint azonban Blair gyakorlatiassága, lelkesedése és meggyőző ereje valójában csak álca. Ezt a megállapítást legtöbben arra alapozzák, hogy szociális ügyekben az 1990-es évek végén és az ezredforduló után is csak kozmetikázott, lényeges lépéseket nem tett a szociális szolgáltatások egyre költségesebbé és egyre kevésbé hatékonnyá váló rendszerének érdemi átalakítására.

A legtöbb bírálatot eddig is az egészségügyi rendszer átalakítása miatt szenvedte el Blair, igaz, szerinte ok nélkül. "Megértem, hogy most, amikor soha nem látott mértékű befektetéseket hajtunk végre, az egészségügyi rendszer pedig óriási átalakuláson megy át, akkor az emberek csak a fejüket vakarják és azt kérdezik maguktól, 'hát hogyan lehetséges ez?' De ha visszatekintesz és felteszed magadnak a kérdést: a National Health Service (Nemzeti Egészségügyi Szolgáltatás) valóban most van jobb helyzetben az egy évtizeddel ezelőtti helyzethez képest, amikor a konzervatívok irányították az országot, akkor a válasz igen" - mondta a múlt heti helyhatósági választások előtt. A dolog szépséghibája mindössze annyi, hogy Blair 2001-ben, első választási ciklusa befejeztével a BBC-nek adott interjújában, amikor azzal szembesítették, hogy ígéretei ellenére, négy év alatt semmi lényeges nem történt az egészségügyben, szinte szóról szóra ugyanezzel érvelt, azóta pedig újabb öt év telt el.

Bírálói szerint a radikális szociális reform helyett, csak arra helyezte a hangsúlyt - európai követőivel/társaival együtt -, hogy megkülönböztesse magát a konzervatívoktól és a velük szembeállítva nyerjen választásokat. Blair egyik ideológiai partnere, Gerhard Schröder bele is bukott ebbe az egyensúlyozásba, hiszen a tavalyi német választásokon konzervatív ellenfele, Angela Merkel adóemelést ígérő, tehát fájdalmas, de realista programmal tudott nyerni. De erre utalhat az is, hogy Blair alatt, Nagy-Britanniában történelmi mélypontra zuhant a választói érdeklődés: az öt évvel ezelőtti 59 és a tavalyi, alig 60 százalék minden idők legalacsonyabb részvételének számít.