Kardjába dőlhet a baloldal csodagyereke

Saját párttársai és 12 éve hű szövetségese, Gordon Brown pénzügyminiszter szorította sarokba a hétvégén Tony Blair brit miniszterelnököt, amikor felszólították, hogy közölje, mikor mond le. A születőben lévő belső puccs forrása a Munkáspárt számára történelmi kudarccal végződött helyhatósági választás. Úgy tűnik azonban, hogy Blair korábban elsöprő lendületű politikája és személyisége is vesztett varázsából. Bírálói szerint szépen lassan leereszt az újbalos lufi és Blair európai politikustársai sorsára jut: jelentősebb eredmények nélkül kell távoznia a hatalomból.

"Az illúzió politikája rövid távú vállalkozás" - írta 2000-ben egy baloldali kritikus a "Harmadik út" politikáját népszerűsítő szuperkonferenciáról. A berlini tanácskozáson négy kontinens 14, magát újbalosnak tartó politikai vezetője vett részt. Bár Blair gyereke születése miatt távol maradt a tanácskozástól, ez volt a modern baloldal legnagyobb szabású találkozója: egyszerre demonstrálta azt, hogy az új politikai elképzelések a világ szinte minden táján jelen vannak, illetve azt, hogy egymástól lényegesen eltérő politikai berendezkedésű országokban is a "Harmadik út" lehet az üdvözítő.

A tanácskozáson a házigazda Gerhard Schröder német kancellár mellett részt vett többek között Bill Clinton amerikai elnök, Lionel Jospin francia elnök, a chilei, brazil, izraeli, olasz miniszterelnök. Tanácskozásuk címe - "Progresszív kormányzás a 21. században" - azonban meglehetősen optimista jóslatnak bizonyult. A tanácskozással kapcsolatos általános jelzők a következők voltak: "levegős valami", "üres szövegek". Rengeteg szó eset tugyanis a szegénység visszaszorításáról, a piaccal kötött szövetségről, arról azonban egy sem, hogy ennek mi a módja. A megjelent újbalos vezetők pedig - kevés kivételtől eltekintve - egymás után vallottak csúfos kudarcot saját országukban.

A tanácskozás legnagyobb sztárja, Clinton valójában "béna kacsa" volt már ekkor, a BBC szerint például csak azért jelent meg a tanácskozáson, hogy nyolcéves elnöksége végén olyan politikai vezetőnek tüntesse fel magát, aki bábáskodott a világ új politikai kultúrájának születésénél. Fernando de la Rúa argentin elnököt a konferencia után egy évvel elsöpörte a pénzügyi válság, amivel két éven át semmit nem tudott kezdeni. Az izraeli Ehud Barak és az olasz Giuliano Amato sem húzta sokáig, hasonlóan Lionel Jospinhez, aki annak ellenére égett le a 2002-es francia elnökválasztáson - csak harmadik lett Jacques Chirac és a szélsőjobboldali Jean Marie Le Pen mögött -, hogy miniszterelnöksége alatt közel 1 millióval csökkent a munkanélküliek száma. Gerhard Schröder pedig - igaz szoros küzdelemben - tavaly bukta el az általa előrehozatott választásokat.

A pártjának képviselői által írt levél nem feltétlenül sodorja veszélybe Blair hatalmát, de mindenképpen súlyos tekintélyvesztést jelent számára, nehéz elképzelni, hogy ezek után elegánsan távozhasson a hatalomból. A helyzet természetét talán épp saját maga fogalmazta meg legtalálóbban Gerhard Schröder német kancellárral közös politikai kinyilatkoztatásában, ahol így írt az új baloldalról, a "Harmadik útról": "egyazon végzeten osztozunk".

Sáling Gergő