Tisztelt Levélíró!
Abszolút pozitívnak tartom, hogy még tud féltékeny lenni, mert ez azt jelenti, hogy kapcsolatukban van tartalék. Jó lenne, ha ez a féltékenység csökkenne, de nem múlna el végleg. Az egészséges féltékenység a másik értékének és fontosságának a felismeréséből táplálkozik. Aki szereti és kívánja társát, az mindig is félhet kicsit az elvesztésétől. Az egészséges féltékenység azt jelenti, nagyon is el tudja képzelni, hogy feleségét más is megkívánja, akárcsak mint szellemi partnert. Sokan nem szeretik, ha partnerük másoknak tetszően öltözik, viselkedik, aztán amikor teljesen elszürkült a másik, rájönnek, hogy így viszont nekik sem tetszik. A féltékenység evolúciós gyökerei azt bizonyítják, hogy ez egy szükséges és fontos érzés, és arra sarkall mindenkit, hogy nem lanyhuló figyelemmel és
érdeklődéssel forduljon társa iránt. A jó kapcsolatban szinte minden nap éreznünk kell, hogy igenis szükség van ránk, fontosak vagyunk a másiknak. Ahol ez kihuny, ott folytonos korróziónak van kitéve a kapcsolat, és el is fog rozsdásodni belé. A jó házasságok attól jók, hogy a felek ösztönösen tudják: a kapcsolatot folytonosan karban kell tartani.
Konkrétan esetére koncentrálva, az első, amit meg kell kérdeznie önmagától: vajon tud-e a munka olyan fontos lenni, mint a család és felesége szeretete? Persze van, aki a munkában éli ki magát, de az emberek többsége azért hajszolja magát, mert azt hiszi, ezzel kerül közelebb céljához: a szeretet, az elfogadottság és a megbecsültség érzéséhez. Valójában a munka rabságában, a beosztás bűvöletében, a fontosság illúziójában könnyen alábecsüljük a családból és kapcsolatból fakadó,
életre szóló igazi szeretet és igazi megbecsültség érzését. A munka, még ha hivatás is, múlandó dolog. Elég egy leépítés, egy új vezető vagy egy betegség, netán nyugdíj, hogy szembesüljünk: az elismerés nem személyünknek, hanem teljesítményünknek és funkciónknak szól. És a sírig
sem a munkatársak fognak elkísérni.
A másik, ami fontos: mintha nem becsülné eléggé felesége "merengő, intellektuális, lelkizős" alkatát. A kapcsolat-karbantartás nem működik mechanikus "odafigyeléssel". Ha nem tudjuk tisztelni és csodálni a másikat annak, ami, akkor nehéz hitelesen mutatni neki a megbecsülést és érdeklődést. El kell jutnia oda, hogy érdekelje, mit gondol és érez ő. Ez annál nagyobb erőfeszítést igényel, minél eltérőbb lelkialkatúak. Senkinek nem kell persze a másik megértéséhez kibújnia a bőréből, hiszen attól
egyéniség mindenki, hogy "más". De kérdés, vajon tényleg csak az utóbbi 4 év sok munkája miatt érezte felesége "meg nem értettnek" magát, vagy valójában kapcsolatukban mindig is benne rejlett az a probléma, hogy szellemi értelemben nem társai egymásnak. A jó házasság mély barátság is. A
tartós házasságokban a felek közt szoros szellemi kapcsolat van. Ennek hiánya gyakran éppen akkor lesz szembeötlő, amikor a házasság abba a szakaszába lép, amelyben a testiség némiképp háttérbe szorul. Lehet, hogy az igazi recept az, ha elkezdi újra felfedezni feleségét, megtanul rácsodálkozni eddig nem ismert képességeire.
Végül lehet, hogy nem kéne annyira félni a barátságoktól. Persze itt megint feleségében kéne bíznia, hogy ő tud határokat szabni; mert férfi és nő közötti barátság igen ingoványos terület, valóban könnyen fordul át a lelki összhang testi kívánásba. Ezt azonban felesége autonómiájának megsértésével tudná csak megakadályozni. Egy kapcsolat stabilitását mindig az biztosítja, ha a felek többet veszítenének kapcsolatuk veszélyeztetésével, mint amennyit egy új kapcsolattal nyernének. Ez kicsit nyersen hangzik, de a lényeg mégiscsak ez. Természetes dolog, hogy férfiak és nők fejében sokszor lejátszódnak "kalandok", de ezek legtöbbje kellemes fantázia marad csupán, mert a társ megbecsülése és a hűség sokkal többet ér. Intő jel az, ha egy házasságban vagy kapcsolatban ez nem így van.
Felesége hűségére tehát nem az ő ígéretei, hanem kapcsolatuk tartalmassága és mélysége a garancia.
Üdvözlettel: Szendi Gábor